A kései utódok, vagy éppen hozzám hasonlóan közvetett családtagok (egy „unokameny”) számára megrendítő dokumentum került elő férjem anyai ága, az ugyancsak ároni, papi és tanítói Fekete család írásos hagyatékából. A gyönyörű kézírással írt szöveg – pedig ez még nem is a tisztázat, csak az első változat volt – szerzője Fekete Gusztáv, a szöveg papírra vetése idején, 1916-ban még segédlelkész volt. Ez a prédikáció a „második lelkészképesítő vizsgálatára” készült igemagyarázat volt.

A szerző 1893-ban, Fekete István iparos és Kiss Eszter gyermekeként, Nyírmeggyesen jött a világra, és nagyon korán, 1949-ben, ötvenhat esztendős korában végzett vele a szívinfarktus, Szentpéterszegen, ahol évtizedekig szolgált néhány, 1917. május 18-i pappá szentelését követő derecskei hitoktatói éve után. Halotti anyakönyvi kivonatában ez áll: „1949. január 30., du. 5 óra, szívszélhűdés.” A végzetessé vált rosszullét a templomban, szolgálat közben érte. Felesége Bartha Borbála tanítónő volt, rajta és négy gyermekükön kívül egész Péterszeg siratta; még 1977-ben, menyasszony koromban is Guszti bácsiként emlegették egykori gyülekezetének tagjai. Leckekönyveinek tanúsága szerint kiválóan megállta helyét a debreceni teológián Láng Nándor rektor és Ferenczy Gyula dékán működése idején, és a szaktárgyak mellé szép számmal vett fel „világi” tudományokat is, számos művészeti stúdiumot, de még közegészségügyi ismereteket is.