Isten csodákat tett és tesz örök üdvözítő terve szerint. Isten örök terve tökéletes. Bízz az Úrban, minden rendben lesz! Ez a terv bizonnyal megvalósul, és úgy lesz jó mindeneknek. Ez az egyetlen, ami megnyugtathat bennünket: egyébként joggal emészt el a bizonytalanság, a „mi lesz velünk?” aggasztó kérdése. Ebben a tervben az ítélet is szerepel, mert amikor Isten dicsősége felragyog, akkor ez a dicsőség azonnal megítél minden zajongóan hatalmaskodó, másokat kiszipolyozó, gőgös bitorlást (2; 4–5). Emlékszem arra, ahogy nagyszüleim ganéztak az állatok alól: határozott, precíz mozdulatokkal és szeretettel teli odafigyeléssel tettek rendet az állatok körül, az állatokért. Az ítélet olyan, mint amikor egy gondos szeretettel takarító, erős kéz kiganézza a világot (10). Isten tervében az ítélet az üdvösségért van (6). Isten üdvösséges lakomája nagy vacsora (Lk 14,15–17): öröm, bőség, asztalközösség. Ebben a világban mindent szétdobált a bűn és a gonosz. Sok a könny, tengernyi a szükség, szétesik minden közösség. Nem marad ez így. Isten elveszi előlünk a leplet, véget vet a halálnak, és letöröl a szemünkről minden könnyet és gyalázatot (6–8). Jézus Krisztus feltámadása óta mi ebben a bizonyosságban élhetünk.

Jel 13,11–18.

29. dicséret

A ma embere „megerősített városokba” tömörül. A város a posztmodern lét szimbóluma: tömeg, sokféleség, önhittség, határtalan önérdek, csillogás és közben végtelen nyomor mindenütt – tényleges és jóléti, testi és lelki nyomor együtt. Isten összedönti a megerősített városokat, letaszítja a magasból az ott lakókat, ezek helyén általa alapozott, erős, maradandó várost hoz létre (Zsid 13,14). Azok lehetnek az „erős város”, az Isten városának lakói, akik tudják, hogy mennyire nyomorultak, nincstelenek minden állapotukban, és mindenben csakis az Úrra szorulnak (1–6; 16). Az Úr kegyelmére, féltő szeretetére, és ugyanakkor az ő igazságára szorulnak, amely életüket megtisztítja, a világot pedig újjáteremti (7–11). Az erős Isten erős várost épít népének, és erejével kihozza a halálból övéit (19). Ez a bizonyosság az egyetlen, amely békességet tud teremteni bennünk és körülöttünk (12), valamint örömmel és valós ujjongással ajándékozza meg az emberi életet (19). E bizonyosság nélkül azonban idegen uraságok és hatalmasságok lesznek a gazdáink (13). Vajúdunk és küzdünk, de csak szelet szülünk, és nem valódi megoldásokat (18). E bizonyosság nélkül végleg elveszünk (14). A valódi megoldást az Úr adta Jézus Krisztus feltámadása által. A feltámadás ószövetségi himnuszát olvassuk itt (12–19).

Jel 14,1–13.

65. dicséret

A jelenvaló fájdalmas, a jövő dicsőséges: e két véglet között bízunk az Úrban, és várjuk őt. A „most” szenvedése és az „akkor majd” reménysége között feszül az emberi élet. A jelen szenvedései csakis a krisztusi feltámadás reménységében hordozhatók el: ő a mi védelmezőnk. A jelenvaló, fájdalmas szenvedés természetének leírására tökéletes kép a nagy, tekergő kígyó említése. Sokféle szenvedésről van itt szó: mindenütt ott tekereg, mindent lever, mindent összekuszál, mindenütt félelmet kelt, sziszeg, harap, megemészt a gonosz (1). A fejezeten végigvonul az „azon a napon” hitből fakadó bizonyossága (1). Bármilyen gyötrelmes is a jelen, Ézsaiás bizonyos volt abban, hogy az egész emberi történelem – abban Isten népének ügye – egyetlen közös esemény elé néz, amelyet Isten előre elkészített. Mi nem tudtuk legyőzni, de az Úr legyőzte a „tekergő kígyót” (1). Jézus Krisztus feltámadott (1Kor 15,20). Isten népe örvendezhet, mert az Úr gondozza szőlőjét: öntözi, kapálja, oltalmazza és védi azt, hogy népe gyökeret verjen, virágozzon, és termésével elárassza a világot (2–6).

Jel 14,14–20.

364. dicséret

A koszorú az, ami számunkra fontos, és amiről úgy gondoljuk, hogy az mások számára is észrevehetően „ékesíti” az életünket (4). Sokféle koszorúnk van. Mindenki a saját személyisége, mániája és „belterjes” élete alapján fonogatja ezeket, és ékeskedve illeg-billeg azzal mások előtt. Ilyen koszorú a büszkeség. Ilyen koszorú minden vallási vagy vallástalan hitetlenség, istenpótlékos cselekvés. Ilyen koszorú minden öntetszelgés, önmagának viruló, érdekalapú szépség, tehetség, okosság, élvezet. Minden koszorú úgy ékesít, hogy paráznán hívogat termékenynek tűnő csúcsokra (1). Ez a kép a bálványimádás szakkifejezése volt akkor, és ma is érvényes. Bizony, minden hervadó koszorú fonogatása, abban való díszelgés egy határon túl nevetséges, ócska, mulandó „majomkodás”. A legszomorúbb, hogy Isten népe sem mentes ezektől. Izráel, Efraim is ilyenné lett: büszkesége, önhittsége ítéletet érdemel (2). Ez az ítélet azonban azért adatik, hogy Isten megmentse népét. Értünk veri le az Úr fejünkről a hervadó koszorút (3–4), hogy eljöjjön életünkben az a nap, amikor az örök és hervadhatatlan koszorúnk csakis az Úr dicsősége lesz (5–6).

Jel 15.

488. dicséret

Amikor körülveszik a bajok a várost, a népet, az egyes embert (2–3), attól kezdve megalázottá, halk szavúvá lesz az, aki korábban büszkén harsogott (4). – Isten népét azonban bajaiban is az Úr öleli át, és csodálatosan megszabadítja. Ez történt akkor is, amikor az asszír király felvonult Jeruzsálem alá, és aztán hirtelen mégis eltakarodott onnan (Kr. e. 701). Ez valódi, csodálatos szabadulás (5–8). Tele van Isten ilyen szabadító csodáival az életünk, csak nem vesszük észre. Egy példa: én állandóan autóban ülök, fohásszal indulok, és hálaadásra indító csodaként élem meg, amikor otthon épségben kiszállok. Körülvett az Úr a bajban és megszabadított. Jeruzsálemet is körülvette, szabadító hatalmának csodájával az Isten, de ők ezt az ölelést nem érzékelték. A városnak nem nyílt meg a szeme és a szíve arra, hogy az események mögött meglássa az Urat. Sok ember szeme és szíve olyan, mint egy lepecsételt irat (11). Urunk, törd fel a pecsétet kegyelmeddel, hogy halljunk, lássunk, megtérjünk, téged tiszteljünk, és új életet éljünk (9–16)! Urunk, te keríts be minket, te végy körül bennünket, te ölelj át! Ölelésed itt lehet korlát, böjt, próba, de mindez javunkra, üdvösségünkre van (Jób 19,6).

Jel 16.

6. zsoltár

Isten szava a valóságos helyzetünkre és az abból megszabadító egyetlen valóságos megoldásra figyelmeztet bennünket. Mi azonban, ameddig csak lehet, nem akarunk szembesülni azzal a tényleges valósággal, amelyben élünk. Ezért mondták akkor is a prófétának, hogy hagyja abba dörgedelmes szavait, és szépeket mondjon nekik, hízelkedő dolgokat, kedvükre valókat, és ne a valóságot (10). Isten helyett bálványokban, e világi hatalmakban bízunk, mint ahogy Isten népe Egyiptomtól várt segítséget (1–7). Hit helyett illúziókra alapozunk (11). Isten szava, Igéje, ígérete helyett emberekben reménykedünk (12). A megtérés nem más, mint teljes ráhagyatkozás a megváltó Isten igazságára és szeretetére. A megtérés: Istenhez fordulás, bizalom az Úrban, amelyből békesség fakad. Csak ez segíthetne rajtunk (15). Eddig üres hiábavalóságokra építettünk (7), roncskerítéseknek dőltünk, amelyek kidőltek, és gyalázatos mélységekbe jutottunk (12–14), megszégyenültünk, csalatkoztunk (3–5). Áldott legyen az Isten, hogy idejében, kegyelmesen és valóságosan magához vont bennünket (18)! Áldott legyen az Isten, hogy látjuk a valóságot, a halál árnyékának völgyében járva, de megtapasztaltuk az egyetlen valóságos szabadítást Jézus Krisztusban! Az is kegyelmi ajándék, hogy az Úr mindig küld emberi eszközöket, akik által szabadító kegyelmét ténylegesen megtapasztalhatjuk.

Jel 17.

83. zsoltár

Egy fárasztó nap vagy hosszú út után megnyugvás hazaérkezni. Hazaérkezni. Ez Isten kegyelmének látható megnyilvánulása. Földi életünk zarándokút, amelyen a sok küzdelem között is hűséggel láthatjuk az „Úr hegyét”, az üdvösséget, a mennyei otthont. A hazaérkezés bizonyossága az Úr kegyelmének jele. Hazaérkezünk, mert a mi kegyelmes Urunk tanítónk marad. Az Úr szava „pórázon fog”, vezet, tanít, megtart az úton a bálványos kísértések sokaságában (19–22). Hazaérkezünk, mert a mi kegyelmes Urunk a mi gyógyítónk. Bekötözi sérüléseinket, meggyógyítja sebeinket. Gondoljunk bele, milyen sérülékeny az ember! Ez a gyógyulás Jézus Krisztus visszajövetelével maradandó gyógyulás lesz: szabadulás, megváltás a bűnből, betegségből, haláltól, gonosz hatalmától (23–26). Hazaérkezünk, mert a mi kegyelmes Urunk a mi harcosunk. Jön az Úr, lerombolja a régit (26), hogy felépülhessen az üdvözítően új. Isten jogos ítélete megelőzi az újjáteremtés művét. Isten ítélete rendet tesz ebben a kaotikus világban. Nem az ítélet rettenetének örülünk, hanem annak, hogy vége a rendetlenségnek, eltűnt a sok „lom”, ledőltek a gőgös vártornyok, legyőzetett az ellenség, és megszűnt az ellenségeskedés (27–33).

Jel 18.

393. dicséret