Mi a világ? Nos, összességében minden, ami az ember szeme elé tárul. A természet. Növények és állatok, föld és víz, égitestek. Véges létezők végtelen sokasága. No és a világ az is, amit az ember a természet felhasználásával és átalakításával létrehoz. Mondjuk így, a csinált világ, amely hovatovább olyan kiterjedt és megszervezett, hogy valósággal ellepi és elfedi az „eredeti” világot, a természetet.

A különös az, hogy a világ, noha körülhatárolt létezők végtelen sokasága, mégis egy. Legalábbis eléggé problematikus lenne kiradírozni a „világ” szót a szótárunkból, mert meghaladhatatlan az a képzet, hogy a véges létezők végtelen sokfélesége, ami az ember szeme elé tárul, és amiben van, mégis csak egy. A véges létezők végtelen sokféleségéből öszszeáll valami, egyetlen és egységes valóság, amit világnak hívunk, és amely ugyancsak véges.

De nem is igazán a világ egységének a képzete a meghökkentő, hanem sokkal inkább az, hogy létezik olyan véges létező a világban, tudniillik az ember, aki képes azt a kérdést feltenni, hogy mi a világ. Mert ez ugyebár azt jelenti, hogy az ember, miközben a világ része, mégis képes arra, hogy a világot önmagán kívül lévő tárgynak lássa.

Mert amikor azt a kérdést tesszük fel, hogy mi a világ, akkor egyúttal kívül is kerülünk a világon. A világ úgy jelenik meg, mint az emberrel szemben álló és az emberen kívül álló véges, de egységes valóság. Vagyok „én”, és van a „világ”, miközben én is a világ része vagyok. Az igazi kérdés nem is az, hogy mi a világ, hanem az, hogy ez a kérdés egyáltalán hogyan lehetséges.