Jákób a sátra előtt ült, a távoli dombokat kémlelte. Hiába várta, nem jött a gyerek. Gyerek? Ugyan, hiszen már tizenhét éves, kész felnőtt! De neki örökre gyerek marad, az ő legdrágább kisfia. Már itt kéne lennie, hogy élelmet vigyen a testvéreinek. De hiába kémlelte a távoli dombokat, csak nem tűnt fel József kedves alakja. – Nem kellett volna elengednem! Nem Józsefnek való a puszta. Kegyetlen, kemény világ az – morfondírozott az öreg.

De hamarosan sudár termetű ifjú jelent meg a dombtetőn, ugrándozva közeledett a sátorhoz. A fiú már messziről integetett az öregembernek, aki boldogan intett vissza a fiának. Amikor József odaért, olyan szorosan ölelte magához, mintha csakugyan halálos veszedelemtől menekült volna meg.

– Soha többé nem engedlek el magam mellől! – szólt Jákób, de a fiú tágra nyílt szemmel, kérdőn nézett rá.

– De hát miért? Én annyira szeretek odakint lenni a bátyáimmal! Igaz, velem végeztetik a legnehezebb munkát, máskor viszont olyan jól mulatunk! Múltkor például egy karaván haladt el mellettünk, és addig-addig könyörögtek, míg Rúben eladott nekik egy öreg kost. De apám, olyan vicceset te még nem láttál! Ahogy ezek az edomiták alkudozni tudnak! Esküdöznek égre-földre, tépik a szakállukat, homokot szórnak a fejükre! Persze Rúben nem engedett, és jó borsos áron adta el nekik a birkát! – kacagott a fiú a hasát fogva.

De Jákób nem nevetett. Nem tetszett neki ez a dolog. Ő egy fia sékelt sem látott annak a birkának az árából. Azt bizony a fiai eltették a saját zsebükbe! Az pedig, hogy Józseffel így bánnak, majd kettéhasította a szívét.

– Nem engedem vissza többé! – jutott eszébe újra, de azután tovább töprengett. Ha nem lett volna ott velük József, akkor a fiai csalásáról sem szerzett volna soha tudomást. Megsimogatta a gyerek fejét, aki nevetve emelte apjára mandulavágású szemét.

– Jól van hát! – bólintott Jákób, és öregesen feltápászkodott a földről. – Visszamehetsz a bátyáidhoz. De adok én neked egy ruhát, amely megvéd minden bajtól.

József megrázta a fejét: – Nem Istentől való varázsköpönyegben járni, apám…

– Nem varázsköpönyeg ez – nevetett Jákób –, csak egy egyszerű ruha. Jó, annyira azért mégsem egyszerű… Egy arám kereskedőtől kaptam még régebben, de eddig nem volt hová fölvennem, olyan fenséges – vette elő a ládából az öltözéket.

– Valóban gyönyörű, de nekem sem lenne hová viselnem. Nem való ez a pusztára, a birkák közé – válaszolta József.

– Dehogynem, dehogynem! – bizonygatta Jákób. – Pont oda való, meglásd! Ha ezt viseled, nem mernek majd trágyát hordatni veled a bátyáid!

– Hát… Nem is nagyon lehet… – nézegette a ruha hosszú ujját a fiú. – Azonnal koszos lenne. Meg aztán olyan hosszú, hogy hiába szalajtanának a birkák után, azonnal elbuknék.

– Pontosan! A köntös üzenet lesz a bátyáidnak, hogy nem végeztethetnek veled bármilyen alja munkát! Csak akkor mehetsz ki a pusztába ismét, ha megígéred, hogy ezt viseled! – jelentette ki Jákób.

József bólintott, és köszönetképpen megölelte az apját. Jákób pedig megkönnyebbülten sóhajtott fel, mert úgy érezte, a köntössel végre megvédheti Józsefet a testvéreitől. Pedig a cifra ruha csak olaj volt a tűzre.