A századik évfordulóhoz közeledve mintha egyre többen reménykednének benne, hogy a trianoni diktátum lejár. Van alapja ennek a várakozásnak?

Megértek mindenkit, akinek ezzel kapcsolatos reményei vannak, de sajnos csalódni fog, mert nemzetközi jogi szempontból már az 1947-es párizsi szerződés az érvényes, nem pedig az 1920-as. Ezek a szerződések egyébként sem határozott időre szólnak, inkább a bérleti szerződések egy részére jellemző, hogy kilencvenkilenc év után lejárnak. Hallottam én is, hogy több helyen aláírásokat gyűjtenek az 1920 előtti határok visszaállítása érdekében, de ez leginkább visszaélés a jó szándékú emberek reményeivel: egyrészt magánemberek nem fordulhatnak ilyen ügyben a Hágai Nemzetközi Bírósághoz, másrészt a trianoni szerződésnek nem volt olyan titkos záradéka, amely érvényteleníthette volna. Ma már inkább azzal kellene kezdenünk valamit, hogyan fogalmazzuk újra önmagunkat a 21. században – tudva, hogy ez az igazságtalan szerződés létezik, szétszakította nemzetünket, de nekünk folytatni kell az életünket.

Mi lehet a megoldás erre a kettősségre?

Ma már sok határokon átnyúló kezdeményezéssel találkozunk, a magyar kormányzat is komoly összegekkel támogatja ezt az ügyet, folyik az intézményépítés. Közben azonban fel kell tenni a kérdést: mennyi ember lesz ezekben az intézményekben? Hiszen például Erdélyben száz éve a magyar lakosság aránya magasabb volt a városokban, mint a falvakban, de manapság egyre inkább az erdélyi városhálózat másod- és harmadvonalbeli településeire szorul vissza a magyar intézményrendszer.