A templomunkban vannak még az egykori, régi tonettszékekből. Nagyon értékes darabok, de rendbe kellene őket hozatni, jó részük összeszáradt, rozoga lett. Egyszer véletlenül ráhuppantam az egyikre, és összeroppant a már amúgy is törött szék. Lett belőle jajgatás – sőt, nagyobb baj is lehetett volna. Jaj nekünk, ha meggondolatlanul és rossz helyen keressük a támaszokat ebben a világban. Márpedig többnyire így teszünk. A mai prófécia hátterében Asszíria elleni összeesküvés áll, amelybe Egyiptom próbálta Júdát belevinni. Valójában az egyiptomiak küldenek követeket Júdához, kérve csatlakozásukat az asszírellenes szövetséghez (2). Jaj azonban annak, aki nem az Úrban bízik első renden, mert nagyot fog zuhanni. Sok a bizonytalan támasz ebben a világban. Ézsaiás válasza most is egyértelmű: nem szabad csatlakozni Egyiptomhoz Asszíria ellen. Az összeesküvés eleve kudarcra van ítélve. Jézus Krisztusban megtapasztaltuk, hogy Isten nem hagyott el bennünket, hanem lehajolt hozzánk, hogy biztos támaszunk legyen. Csak őhozzá járuljunk mindenkor! Őhozzá fognak járulni a népek is (7).

Jel 9,13–21.

147. zsoltár

Amikor az Úr egyszer csak alapjaiban ingatja meg azt, amiben e világban bíztunk (1–15), akkor ezt azért teszi, hogy mi őt igazán megismerjük, ő megszabadíthasson bennünket (16–25), és mi dicsőíthessük őt (Zsolt 50,15). Alapjaiban rendítette meg Egyiptomot is: tanácstalanná tette, bátorsága odalett (3). Egyiptom mindhárom nagy oszlopa összeroppant – a sokszínű bálványvallás (3), az áradó Nílus (5–10) és a bölcsesség (12–14) –, többé nem sikerült neki semmi (15). Az Úr szabadító szeretete munkál ott, ahol megrendülnek az emberi alapok (Zsolt 11,3). Megrendítette Egyiptomot, de azért, hogy megtérítse (22). Megrendítette Asszíriát, de azért, hogy megtérítse. Isten így tesz a népekkel és így cselekszik velünk is. Ézsaiáshoz méltó látomás ez, amely az egyetlen Isten szabadításának egyetemességét hirdeti meg minden nép között. Messiási idők ezek. Kezdve Egyiptommal és Asszíriával, a népek félik az egyetlen Urat (16–17), részesülnek szabadításából és gyógyító kegyelméből, ezért csak őt tisztelik, utak vezetnek egymás felé, és a népek áldássá lesznek egymás számára (18–24).

Jel 10,1–7.

366. dicséret

Kiben bízunk, kitől várunk segítséget? A kérdésre azonnal úgy felelnénk, mint az egyszeri hittanos, aki minden kérdésre rávágja: Isten. Benne bízunk, tőle várunk segítséget. Igen, de mit jelent ez a földi lét bajaiban? A háttér a szokásos: a Kr. e. 713–711 közötti, Egyiptom által vezetett felkelés Asszíria ellen. A próféta félmeztelenül jelenik meg az emberek előtt a lázadás három éve alatt, mert így fogják majd a legyőzött lázadókat is fogságba hurcolni. Intő jel volt ez Júda számára, hogy csakis az Úrban bízzon, csakis őtőle várjon segítséget, ne nagyhatalmi és egyéb emberi taktikáktól remélje ezt, mert a helyzete csak rosszabb lesz. Ez így szépen hangzik. Mégis, ha bajban vagyunk, ha tehetetlenné válunk – betegen, baleset során, erőtlenül –, emberi segítségre szorulunk. Vegyük észre: Urunk az, aki a bajban emberi eszközt küld. A hűséges, megbízható emberi segítség az Úr irgalmasan felénk kinyújtott keze. Nincs annál nyomorultabb állapot, mint akinek nem akadt embere a bajban (Jn 5,7). Vannak azonban olyan lehetetlen helyzetek, amikor tényleg nincs ember, vagy amikor a legnagyobb emberi szeretet sem tud segíteni. Az Úr megváltó szeretete velünk lesz akkor is. Bátran bízzunk őbenne! (Mk 6,50)

Jel 10,8–11.

231. dicséret

Az Úr szolgálata ebben a világban nem mulatozás és hamis reménység (5), hanem feszült őrszolgálat (6–9): szüntelen gyönyörködés Isten Igéjében (Zsolt 1,2), akaratának megértése és engedelmes követése. Ebben a világban feszült áhítattal és nem könnyed kegyességgel követhetjük az Urat. Aztán eljön majd a teljes öröm ideje (Zsolt 16,11). Ézsaiás próféciájában Babilon Asszíria elleni fölkeléséről olvasunk, amely Kr. e. 689-ben Babilónia kudarcával végződött. Júda – maga Ezékiás király is – Babilóniában reménykedett. Ézsaiásnak ki kellett mondania (3–4) Isten üzeneteként (10), hogy ez csalfa remény. Pedig a nép már evett és ivott örömében (5). A lakodalmasoknak nagyon nehéz megmondani a gyászhírt, a rajongóknak szintúgy, hogy reménységük csalfa és hiábavaló. Lám, Babilon minden istenszobra a földön hever (9). Júdának az Úrban kell bíznia, Isten népének feszült őrszolgálatban keresni az Urat, mint egyetlen valós reménységét (8). Ahogy említettük, Júda Egyiptom helyett egyre inkább Babilonban látta jövendő szövetségesét Asszíria ellen. Gondoljunk arra a szívélyes fogadtatásra, amelyben Ezékiás a babiloni követeket részesítette (Ézs 39,1–4). Ézsaiás azonban azt érti meg ebben a látomásban, hogy Babilon, Egyiptomhoz hasonlóan, kudarcra van ítélve, és vele együtt azok is, akik elkötelezik magukat mellette. Ezt a történelem is igazolta. Vannak áldott e világi reménységek, emberi eszközök, akik az Úr küldöttei az életünkben. Adjunk hálát értük, lássuk meg bennük az Úrba vetett bizalmunk gyümölcseit!

Jel 11,1–14.

434. dicséret

Az asszírok Kr. e. 701-ben körbevették Jeruzsálemet, de nem törtek be a városba, hanem váratlanul elvonultak a falak alól. Örvendezett a város, hogy megúszták a bajt (2). Ézsaiás próféta figyelmeztette őket, hogy később ugyan, de eljön a pusztulás (2–7). Az üzenetet általánosíthatjuk az emberlétre is, amelynek éppen az a nagy nyomorúsága, hogy „halál-felé-való-lét” (Heidegger), ezért része az aggodalom. Csakhogy így nem lehet élni. A prófécia hallatán háromféle tipikus reakciót érhetünk tetten a mai igeszakaszban. Az egyik a cinikus lemondás a „ragadd meg a napot” élvezetébe csomagolva (13). A másik reakció a túlélésre törekvés. Júda szinte eltakarná magát, elbújna, hogy túléljen, de akkor majd leleplezik védelmét (8). A harmadik pedig a pótcselekvéses szervezkedés. Jeruzsálemben is elkezdték felmérni a készleteket, hogy berendezkedjenek a harcra (9–11). Valahol persze mindhárom választ értjük. A baj az, hogy az Úr segítségül hívása elmaradt (11). Az Úr cselekszik értük, és ők nem látják meg azt, aki elkészítette számukra a szabadulás útját. Pedig az Úr tudja, hogy mire van szükségünk. Megváltó szeretete szabadítást ad az örök élet bizonyosságával és örömével.

Jel 11,15–19.

398. dicséret

Babilon a katonai erejéről volt híres, Tírusz a gazdagságáról. Ma is ez a két favorit a világ szemében: erő és gazdagság, a kettő együtt maga a hatalom. Tírusz gyarmatai a mai Spanyolországig terjedtek. Az egész mediterráneum kincseit a kezében tartotta és utaztatta a tengeren. Isten azonban elrendezte, hogy megbünteti Tíruszt és Szidónt. Nem a gazdagsága miatt szól ellene az ítélet, hanem amiatt, hogy gazdagságát magának tulajdonította, önhitté és gőgössé lett (8–9). Már Ciprusnál értesülnek a hazatérők, hogy elpusztult a két dúsgazdag város, amelyeknek bukása az egész térséget megnyomorította, és valóságos gazdasági válságot okozott (1–5). Ami különösen döbbenetes, hogy Tírusz hetvenévi büntetést kapott, de szabadulása után is folytatta az igében említett, „szajha-nóta” által kifejezett életet. Emberi erőből nem lehet megváltozni, többnyire minden ott folytatódik, ahol abbamaradt. Csak az Úr adhat megtérést, újjászületést (15–17). A gazdagság Isten ajándéka, minden javunkkal el kell számolnunk, ezek végül visszatérnek az ajándékozóhoz (18). Minden itteni erődítmény (14), itteni erő, tisztelet, pompa, gazdagság, hatalom előbb-utóbb semmivé lesz (9). Keressük az Isten országát, és minden más megadatik nekünk (Mt 6,32–33).

Jel 12.

390. dicséret

Új egység kezdődik Ézsaiás könyvében, az úgynevezett Ézsaiás apokalipszise (24–34. fejezetek). Isten ítélete dicsőséges, mert korlátlan hatalma nyilvánul meg abban. Ítélete részrehajlás nélküli, amelyben társadalmi pozíció, vagyon, címek mit sem számítanak (1–3). Ítélete azért rettenetes, mert dicsőségével rámutat arra a borzalomra, szétszórt, hervadt állapotra, amilyenné az ember határtalan gyalázatossága tette a teremtett világot (5). Hervad a föld, mert megszegtük az Úr örök rendjét és szövetségét (4–6). Romba dőlt és gyümölcstelenné lett a szőlőskert, pusztasággá lett a város (10–12). De van maradék (14–16). Szerte a világon lesznek olyanok, akik elismerik az Urat, örömmel fogadják ítéletében megnyilvánuló dicsőségét és üdvözítő rendjének érvényesülését. Ez nem az emberi igazság győzelme. Ez az egyetlen tökéletes igazság diadala, az Úr igazságának maradéktalan felragyogása. Az ítélet végső célja Isten dicsősége. Az Úr győzelme nem önmagáért, hanem népéért való kegyelem. Mély hálával tartozunk ezért a csodálatos igazságért. Az emberi igazság felszíni burkolat, eszmecsere, filozófia – érdemi változás nélkül. Törekedjünk az igazságra (5Móz 16,18–20), de csakis Jézus Krisztusban újjászületve lehetünk képessé erre.

Jel 13,1–10.

12. zsoltár