Vajon hogyan lehet egy egyházi intézmény szakmai műhely mellett egyfajta lelki otthonosság helye is a benne lévők számára?

Ennek a víziónak a szemléltetésére leginkább a zarándokház metaforáját használnám. Norman Wirzba teológusként írja le, hogy mi kell ahhoz, hogy a házból otthon válhasson, és úgy gondolom, hogy ez a leírás részben alkalmazható arra is, hogyan lehet egy intézményből lelki közösség: „Egy hely nemcsak fizikai tér, hanem az ott megjelenő kapcsolatok minőségi tere. Ez a hely fizikailag beazonosítható térben létezik (számszerűleg kimutatható koordináták és méret szerint), de ez másodlagos ahhoz képest, ami ott történik. Bár a házam olyan tér, amely a térképen megtalálható, az otthonom olyan hely, amelyet nem számok, utcák, szélesség vagy hosszúság határoz meg, hanem az ott folyamatosan működésben lévő érzések és a felelősség hozza létre. A lakóterek számítanak, de amire az emberek igazán vágynak, az otthon. A hely, ahol szívesen látnak, szeretnek és támogatnak. Az otthon értékes számunkra, mert emlékeztet bennünket azokra az életadó kapcsolatokra, amelyek hatással voltak ránk ebben a térben. Akkor szeretünk igazán egy házat, ha már az otthonunkká vált.”

A keresztyén közösség elsősorban dialógusközösségként töltheti be hivatását. Szükség van olyan beszélgetőterekre és alkalmakra, amikor a nem keresztyének vendégnek érezhetik magukat a keresztyén emberek, keretek és falak között. A kutatások szerint a család után az emberek életét a kiscsoportos beszélgetések és a közös élmények formálják legjobban. Mi lenne, ha a munkahelyen lehetőség lenne egy-egy olyan csoporthoz tartozni, ahol a munkatárs is a lelki otthonosság élményét kaphatná?

Beszélgetőterekre van szükségünk, ahol meghallgatják a gondolatainkat, ahol fontosak vagyunk, ahol kérdezhetünk, és útmutatást kaphatunk az élethez. Az ilyen csoportokban való részvétel időt és energiát igényel a résztvevőktől, de éppen ez az, amire korunk emberének leginkább szüksége van: olyan terekre, amelyekben az emberek kölcsönösen hatással vannak egymásra, ahol a dolgozók életpéldákat, megküzdési mintákat láthatnak. A keresztyén identitás tehát nemcsak az hit ismerete által, hanem a közösségi reflexió segítségével erősödik meg.

Az egyházi intézményt a benne lévő keresztyének tehetik lelki otthonná azok számára is, akiknek még eddig nem voltak keresztyén barátaik. Az intézményekben is szükség van Krisztus tanítványaira, akik tudnak vendégszeretetet gyakorolni úgy, ahogy azt Mesterüktől kapták és tanulták. A vendégszeretet Kálvin szerint az egyik „leginkább Isten szerint való kötelességünk”.

Akik keresztyénként őszintén, hitelesen, felelősséggel, teljes odaadással és féltő szeretettel fordulnak a „kliensek” és munkatársaik felé, azok maguk is vendégként gyakorolják a vendégszeretetet ebben az életben. „A testvéri szeretet maradjon meg közöttetek. A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg.” (Zsid 13,2)