A Lukács evangéliuma 15. részében Jézus három példázatát találjuk. Azért vannak egymás mellett, mert közös bennük, hogy mindegyikben elvész valami, és ezt követi a megtalálás öröme. Az elveszett drachma és az elveszett juh példázata után jön a tékozló fiú példázata. Ebben nem az a lényeges, hogy miként tékozolta el a vagyont, hanem a visszatérés. Az apa mondja ki a példázat fő üzenetét: „Együnk és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” (Lk 15,23–24) Luther bibliafordítását követve a német szóhasználatban a tékozló fiú „elveszett fiú”, ugyanígy az angol bibliafordításokban is, például a modern New International Versionban „the lost Son”. Jézus a saját küldetését így foglalta össze: „…az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19,10)

Ezekben a példázatokban a szenvedésére készülve, földi munkálkodása vége felé annak lényegét foglalja össze. Elveszettnek lenni rossz állapot, de a megtalálás esélyt ad a sebek begyógyítására, az eredeti állapot visszaállítására. Böjt idején nagypéntekre, Jézus szenvedésére figyelve ad eligazítást az ige: ezért kellett Jézusnak szenvedni, hogy a megtaláltatás és a mennyei Atyához való visszatérés legnagyobb akadályát, az örökölt bűnt eltörölje, és utat nyisson mennyei Atyánk közelségébe, ahonnan kiestünk, elvesztünk.

Önmagát önállósító, magát és gyermekeit pusztító, és ezzel a veszedelembe rohanó világunknak ez az egyetlen reménysége: Jézus érdeméért vissza lehet fordulni, lehet örülni, ha mennyei gazdánk megtalál minket.

A golgotai kereszt fényében nyer értelmet a Jn 3,16-ból ismert ige: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!”