A valóságos szeretet – így az élet – forrása mindig az igazság Urához való ragaszkodás, vagyis az istenfélelem (20–21). A valóságos szeretet testet öltése mindig a saját házunk népénél kezdődik. Az lehetetlen, hogy bármire, bárkire hivatkozva eláruljuk a sajátjainkat, szeretteinket, hitünket, kincseinket, kultúránkat. A krisztusi szeretet mindenkire vonatkozik, valóban egyetemes: a sajátjainkat megbecsülve, közös és kölcsönös felelősségünk van mindenkiért. De csakis ebben a sorrendben valóságos és hiteles az egyetemes szeretetünk, egyébként „szelet öröklünk” (29). A valóságos szeretet bővelkedik, bőven osztogat, mégis gyarapszik, miközben maga is felüdül. Ez a valóságos, bővelkedő szeretet a Krisztus szeretetéből táplálkozik. Ebben a bővelkedésben sokkal többről van szó, mint a sokszor szajkózott mondásról: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve.” Rettenetes az állandó panaszkodás is, amikor az ember nem tud bővelkedni. De ugyanilyen rettenetes ennek az ellenkezője is, amikor nem tudunk egymással egy őszinte, emberi szót váltani, mert a „kötelező boldogság” mindent felülír. Alig létezik biblikus érzelmi intelligencia. Ennek a „kötelező bővelkedésnek” kialakult a szekularizált és az egyházi, azon belül a kegyes változata is. A krisztusi szeretetben bővelkedők krisztusi reménységgel néznek szembe az „itteni” valósággal (24–25).

Lk 13,22–35.

121. dicséret

Ez az igevers most talált. A bűnösnek még az irgalma is kegyetlen. Ez azt jelenti, hogy mindenért benyújtjuk egymásnak a számlát. „Csak úgy” nem létezik segítség, azt valahol „leverik rajtunk”, miközben az, aki segített, nem hagyja „irgalmát” szó nélkül. Ez pontosan nyomon követhető a nagy csatározásokban, a brancsokban ugyanúgy, mint a legapróbb rezdülésekben is: ki, mikor, mire, hogyan reagál, miként tekint ránk, hogyan szól a telefonba, felveszi, kinyomja, visszahív, válaszol, vagy nem, illetve mikor és mit válaszol. Nem akarom jobban egyértelműsíteni. Aki nem ért, azt sajnálom. Egy hozzám közel álló ember mondta: „Már kisgyerekkorom óta átlátok ezeken a játszmákon, mind a mai napig érzékeny vagyok rájuk, miközben minden ezzel kapcsolatos sejtésem beigazolódik. Most, öregedve, már igen fáj a világ. Csak remélni tudom – folytatta –, és imádságom mindenkori tárgya, hogy létezik újjászületett ember, létezik e világban is krisztusi irgalom: az Isten örök igazságának rendjéből fakadó, valóságos szeretet, amely képes túlemelkedni önmagán, legalább a saját köreiben.”

Lk 14,1–14.

251. dicséret

Az élet itt mindig a földi életet jelenti. Isten azt akarja, hogy életünk teljes legyen és bővelkedjünk, kikerülve a halálos csapdákat, amelyekkel tele van az életutunk. A halált azonban nem tudjuk kikerülni. Nincs az az emberi bölcsesség, amely előbb-utóbb bele ne futna a halálos csapdák valamelyikébe. Áldott legyen az Isten, hogy ő nemcsak földi életünk, hanem örök életünk Ura is, akinek bölcsessége a megváltó Jézus Krisztusban üdvösséget ajándékozott nekünk. Csak az örök élet bizonyosságában van „veleje” minden bölcs tanításnak, egyébként szép filozófia, agytorna, és aztán „együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk” (1Kor 15,32). Az örök élet reménysége nélkül – és ma itt tartunk – valójában semmibe vesszük a bölcseletet, valamint mindazt, ami az emberi életet megnemesíti: így a pillanatnyi örömök, az ezt biztosító vagyon, erő, szépség, tehetség, valamint a nyers tényekkel dolgozó természettudomány lehet elismert, semmi más. Nekünk ennél több adatott.

Lk 14,15–35.

438. dicséret

A jóindulatú embert sokféleképpen leírhatjuk, de leginkább abban áll a jóindulatúsága, hogy megbízható és okos (16), így soha nem ártja magát olyan ügyekbe, amelyekhez semmi köze. A jóindulatú ember eleve távol tartja magát a kétes ügyektől, amelyek bajt sejtetnek (17). Nem szaglászik a másik után, nem beszéli ki a másikat, elégedett, és nem akar egy határon túl többet magának: ezért nincs szüksége értelmetlen konfliktusokra, hátsó szándékkal megrakott játszmákra. A jóindulatú ember kedves. Őszintén kedves, nem érdekből. Mert sokan kedvesek hozzánk, amíg valamiért kellünk nekik; és ha ez elmúlt, akkor szóba sem állnak velünk utána. Pontosan tudni kell, hogy melyik fajta kedvesség szól a helyzetnek, a pozíciónak, célzott érdeknek; és melyik kedvesség szól nekünk magunknak. Igen elkeserítő az arány az előbbi javára. Pedig nagy ajándék a jóindulatú kedvesség egy durva és érdekvezérelt világban (15). A jóindulatú ember éppen attól lesz küldött, küldetéses életű, hogy „csak” csendben teszi a dolgát, megbízhatóan a maga helyén, és nincs meg benne sem a küldetéses karrieristák kíméletlensége, sem a küldetéses hitbuzgók minden lében kanál természete. A jóindulatú ember közelsége gyógyulás (17).

Lk 15,1–10.

215. dicséret

Az ember igazából egyedül van fájdalmaival és örömeivel is. Az én fájdalmamat és örömömet nem érezheti át soha senki más, csakis én. Fordítva is így van ez: én sem tudok egy határon túl a másik keserűségében és örömében részt venni. A másik fájdalma nekem nem fáj. A másik öröme engem iriggyé tehet. Beteges dolog is lenne egy határon túl részt venni egymás személyes életében. Tehát bizonyos értelemben idegenek vagyunk egymás számára. Bármilyen ódákat zengünk is a közösség fontosságáról és csodájáról, a lényeget illetően magányosak vagyunk. Babits Mihály írta meg ezt A lírikus epilógja című versében. Aki az Urat féli, annak viszont erős oltalma van (26). Ez az oltalom Jézus Krisztusban megváltó oltalommá lett, ami azt jelenti, hogy saját örömünket és bánatunkat nemcsak elismerte, hanem le is vette rólunk az Úr. Ez a megváltás azt jelenti, hogy nem maradhatunk többé saját magunk börtönében. A mai igeszakasz úgy beszél az Úr megváltó oltalmáról, mint ami a halál csapdáinak kikerülésére vezet (26). Nincs halálosabb csapda annál, mint amikor beleragadunk önmagunkba. A nagy és sztárolt hívő emberek többsége sem jut tovább önmagánál: önmaga hite, kegyessége, igaza, buzgósága, öröme és baja az állandó téma – sokszor ügyes takarásban. Az Úr hatalma törheti fel önmagunk bűvkörének dióját, mint ahogy feltörte a húsvéti sírt is.

Lk 15,11–32.

168. dicséret

Nemrég olyan sok apró esemény történt, amelyek egyenként is megrendítettek, együtt szinte összetörtek, miközben óemberi indulatom gyötört. Ezért azonnal megérintett a kiemelt igevers, amelynek témája a higgadtság. Erre a témára minden erőltetés nélkül felfűzhető az egész igeszakasz. A higgadt válasz, maga a higgadtság sok megoldhatatlan helyzeten nyit kaput. A higgadtság Isten ajándéka. A higgadtság abból a hitből fakad, hogy az Úr szeme rajtunk van (3), és ez a tekintet nemcsak számon kér, hanem megtartó, krisztusi szeretettel számon is tart. A higgadtság a húsvéti, örök életbe vetett hit e világi testet öltése: miszerint a halálban az Úr előtt vagyunk (11), csakis ő nyit nekünk kaput, ő ad nekünk végső megoldást, amelyből minden egyéb megoldás következik. A higgadtság vallja, hogy az élet nem birtokolható és nem oldható meg racionálisan, csakis hitben élve és cselekedve. Minden indulatunk abból fakad, hogy racionálisan akarjuk birtokolni, irányítani, megszervezni, élvezni, túlélni az életet; és nem megy. A higgadt ember életet munkál és nem halált. Ez a higgadtság áldása. A higgadt ember soha nem szól és cselekszik indulatból, mert az indulat haragot támaszt, a harag pedig öl (1). A haragban kárt vall az élet. Uram, irgalmazz! Adj megtérést és higgadtságot!

Lk 16,1–12.

200. dicséret

A beszéd témája, az ezzel kapcsolatos tanítás és intés folyamatosan megjelenik a Példabeszédek könyvében. Az igaz, kegyelem alatt élő hívő ember megfontolt a beszédében is. A megfontoltság tehát itt nem „robbanásveszélyes” önuralmat jelent, hanem újjászületett szívből fakad: hiszen a szív teljességéből szól a száj (Lk 6,45), és a hit hiteles cselekedetekben ölt testet (Jak 3,1–12). Az igaz, kegyelem alatt élő hívő ember úgy fontolja meg mondanivalóját, hogy Isten Igéjére imádságos szívvel figyelve, minden napra elkéri az üzenetet az Úrtól. A megfontolt beszéd a Szentlélek által vezetett, az Ige üzenetét, a Jézus Krisztus evangéliumát hordozó és továbbadó beszéd. Egyébként csak magunkat képviseljük, a magunkét szajkózzuk. A Példabeszédek könyve kimeríthetetlen tárháza az Isten üzenetének, mert ezekben a bölcs mondásokban megragadhatóan van jelen a krisztusi evangélium. Régóta magyarázom ezt a könyvet, vagy tizenöt éve folyamatosan. Ezért erre a bibliai könyvre nézve hosszú évek alatt imádsággal megfontoltam, hogy mit és hogyan mondhatok. A példabeszédek könyvének magyarázati lehetőségeit érvényesítem most.

Lk 16,13–18.

220. dicséret