Az első világháború győztes hatalmai 1920. június 4-én íratták alá a trianoni békeszerződést. A Kárpát-medence bármely pontjáról nézzük, nekünk, magyaroknak ez tragédia.

Szomorú évforduló ez, hiszen az országvesztés nagy terhét hordozzuk. A trianoni békediktátum az elveszített első világháború bepecsételése volt, tehát nem szabad úgy beállítani, mintha derült égből villámcsapásként sújtott volna le ránk. Tisza István, az egyik legnagyobb formátumú magyar miniszterelnök az első világháború kezdetekor figyelmeztetett, hogy ha veszítünk, nagyon nagy baj lesz, de ha győzünk, akkor is nagy baj lesz.

Az Osztrák–Magyar Monarchia súlyos gondokkal küszködve kezdett bele a háborúba.

A trianoni békediktátum nem csak Magyarország földarabolását célozta, a győztesek egy közép-európai nagyhatalmat akartak megsemmisíteni. A történelemben számos példát látunk arra, hogy országok emelkedtek föl, majd tűntek el nyomtalanul, és ezzel együtt feloldódott a nemzeti identitásuk is. Jékely Zoltán még az 1970-es években írt egy drámai verset a nemzetpusztulásról, ebben áll egy kérdés: „Kurdul ki tud?” A kurdok ugyanis ötször annyian vannak, mint mi, magyarok, és nincs országuk, szétszórva élnek. Hívőként tudjuk, hogy Isten a rosszat is a javunkra tudja fordítani. Keresni kell a jót.

Eléggé súlyos, amit mond. Ugyan mi lehet számunkra jó a trianoni sorscsapásban?

Talán arra tanít Isten, hogy figyeljünk egymásra.

És figyelünk?

Akik figyelnek, és valóban testvérnek tekintik a magyart, nem csak statisztikai számnak, adófizetőnek, cselédnek vagy becsapható kuncsaftnak, azok sok áldást kaphatnak. Nekünk, keresztyéneknek Trianon századik évfordulóján sem lehet más üzenetünk, mint a megtérésre hívás.

Mi történik, ha sokan hitre jutnak?

A megtérés az, amikor az ember Krisztus mellett dönt. Éppenséggel minden emberi számítás, jó tanács, megfontolás ellenére. A megtéréssel gyökeresen megváltozik a gondolkodásom: rádöbbenek, hogy nincs esélyem, de van reményem.

Az pedig Istennél van. Ő azonban egyetlen népnek sem ígért csupa jóval kecsegtető politikai forgatókönyvet, de azt igen, hogy akik őt keresik, azokat megáldja, munkájukat megszenteli, életüket megsegíti, és üdvösségre elvezeti.

A XXI. század mintha nem kedvezne a keresztyén gondolkodásnak…

Én amúgy sem tudok olyan időszakot, amely kedvezett volna, hiszen roppant nehéz, ha üldözik, és nem jó, ha mellőzik. Európában mostanában az utóbbit tapasztaljuk. De az sem vezetett feltétlen jóra, amikor pajzsra emelték a keresztyénséget, és mindenek döntőbírájának kiáltották ki.

Mi lehet Trianon üzenete a mai döntéshozók számára? Mit lehetne bölcsebben tenni, hogy ne legyenek hasonló sorstragédiák az életünkben?

Napjainkban a politikai elit egyik fontos feladata azon fáradozni, hogy ne legyen rosszabb magyarnak lenni, mint németnek, osztráknak, dánnak, románnak vagy éppen olasznak. A másik a történelmi tisztesség szolgálata. Ugyanis a bűnös nemzet szindrómához káros képzelgések kapcsolódhatnak. Sokszor hallani, hogy mi örökké üldözöttek, kitaszítottak vagyunk. Mintha mindenki azzal foglalatoskodna, hogy ártson a magyaroknak. Ez a gondolkodás önfelmentés felé terelheti a politikai elitet.

Mit jelent pontosan az önfelmentés?

Hadd hozzak példát az olasz történelemből. A szicíliaiak egy része a mai napig viktimizációban, vagyis áldozatiságban szenved. Úgy érzik, hogy rászedik, kifosztják őket. Hiába fektetett az ország rengeteg energiát és pénzt Szicília felzárkóztatásába, ők csak sajnálják magukat. Aki szeret vesztes lenni, az soha nem fog élni a felemelkedés, a gyógyulás lehetőségével. De sepregessünk a saját portánkon! Tegyük fel a kérdést önmagunknak: tényleg olyan rosszul él Magyarország? Valóban a magyar nemzet áll leghátul a tornasorban? Nálunk nincs háború, nincs napi terrorfenyegetettség, nem viszik a fiainkat háborúba, nem kell ismeretlen, ellenséges erőktől szoronganunk, nem fékez a nagy fekete autó éjszaka a ház előtt. Tudom, hogy nehéz a mindennapokban egyről a kettőre jutni, de béke van. Sőt, ami Trianonban történt, abból mindez nem is következne, és lám, mi, magyarok még mindig itt vagyunk. Legyünk hálásak Istennek, hogy megtartott minket!

De attól még fájhat Trianon száz év elteltével is?

Trianon mindannyiunknak fáj. A nagyszüleim egyike sem a mai Magyarország területén született, a családunk, mint oly sok más család is, megtapasztalta a szétszakítottságot. Hasonló ez, mint amikor egy baleset után visszavarrták az ujjaimat, a sebek behegedtek, de néha még ma is fájnak.