Nincs pusztítóbb nézet annál, amelyik a hitet és az észt szembeállítja egymással. Az benne az ijesztő, hogy ettől kezdve az válik a megismerés mércéjévé, hogy az ember mit tekint racionálisnak és mit nem. Holott tudvalevő, hogy az észszerűségről alkotott képzetek koronként változhatnak. Ami ma észszerűnek tűnik, holnap már nem lesz az.

Az észszerűségről alkotott elgondolásoknak azért van perdöntő jelentősége, mert összekapcsolódnak az igazságról alkotott képzetekkel. Ami igaz, annak szükségszerűen racionálisnak is kell lennie. Senki nem szeret olyan állítást elfogadni a valóságról, amely ellentmond az észnek. Ezért mindig alapvető jelentőségű, hogy egy adott kor mit gondol a racionalitásról.

Már elég régóta bevett hiedelem a nyugati kultúrában, hogy racionális valóságmagyarázat az, amelyet a természettudományok a maguk módszertani eszközeivel, „objektív” adatokkal igazolni tudnak. Egy, a valóságról közölt állítás akkor racionális, ha azt a matematika, a fizika, a kémia, a biológia kutatási eredményei alátámasztják. Viszont minden olyan állítás, amelyet tudományos módszerrel nem lehet igazolni, szükségszerűen irracionálisként tűnik fel, és automatikusan besorolódik a legendák, mítoszok világába.