Régi ismerősként üdvözlik egymást a Kazincbarcika-alsói Református Egyházközség tagjai, ahogy a dombon álló, évszázados templomuk felé sétálnak. Vasárnap van, a februári napsütésben csak úgy szikrázik a sárga falú templom, miközben hagymakupolával fedett tornyából istentiszteletre hívogat három harangja. Egy kisebb csoport után mi is belépünk a hajlékba, majd meg is állunk egy pillanatra, hogy körbenézzünk. Ekkor mellénk lép egy asszony, és bátorít: üljünk le bárhová, mert náluk mindenki oda ül, ahová szeretne.

AZ ÉV ELSŐ KERESZTELŐJE

A mai istentiszteletre közel százan jöttek el, köztük sok idősebb, nyugdíjas gyülekezeti tagot találni, de szép számban vannak itt az aktív korúak, a gyermekes családok mellett pedig jelen van néhány tucat fiatal is. Különleges alkalom ez, mert mint később Bundzik Attila lelkipásztor szavaiból kiderül, ez az első olyan vasárnap ebben az esztendőben, amikor kiszolgáltatják a keresztség szent sákramentumát.

– Életünkben mindig fontos szerepet töltenek be azok az események, amelyekre azt mondjuk, hogy első, vagy azok az életek, akikről azt mondjuk, hogy ő az első az én számomra – fogalmaz a lelkész. Miközben beszél, a gyülekezet alig bírja levenni a szemét legifjabb tagjáról, a kis Dominikről, aki egészen jól viseli édesanyja kezében a nagy rajongást, ám amikor a keresztvíz alá tartják, eltörik a mécses.

MÁST VÁRJUNK?

A sákramentum kiszolgáltatása után a másik lelkipásztor, Bundzik Attiláné prédikál, aki Keresztelő Jánosról és az ő Jézusnak feltett kérdéséről beszél az egybegyűlteknek: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (Lk 7,19) A lelkésznő igehirdetésében kifejti, hogy Keresztelő János rövid kérdése mintha azt sugallaná, hogy ő másként képzelte el a Megváltót, mint ahogy mi is sokszor mást várunk különböző élethelyzetekben ismerőseinktől, családtagjainktól, vagy sokszor mást várunk az Istennel való kapcsolatunktól is.

– Lehetnek olykor kérdéseink, lehetnek csalódásaink, lehetnek az életünknek olyan eseményei, amelyekre azt mondjuk szomorúan, hogy „én nem ezt vártam”. Isten még ezeket is elnézi nekünk, csak a benne való hitünk meg ne szakadjon és el ne gyengüljön – fogalmaz a lelkipásztor.

APRÓ TELEK

Az istentisztelet végén a templom oldalsó és főbejáratánál a két lelkipásztor egyenként kezet fog a gyülekezet távozó tagjaival. Közülük senki sem rohan, és amíg sorra kerülnek, csendben beszélgetnek egymással. Kezet fogunk mi is, majd a lelkészekkel együtt megyünk át a templommal szemben található parókia udvarára, amely közös, szépen gondozott telken fekszik a gyülekezeti teremmel és a lelkészi hivatallal. Amíg a presbiterek a lelkipásztorral elvégzik az istentisztelet után szokásos adminisztrációt, a lelkésznő körbekalauzol bennünket az aprócska parcellán.