Jákób fiai döbbenten néztek egymásra. Nem, erre tényleg nem számítottak, hogy amikor visszaérkeznek Egyiptomba, a kormányzó saját házába hívatja őket ebédre.

– Biztosan a pénz miatt – súgtak össze –, amit a zsákunkban találtunk. Ránk rontanak majd, és meg akarnak ölni…

Remegő térdekkel léptek hát be József házának a kapuján. Meg kell adni, gyönyörű ház volt, de a testvérek nem sokat törődtek a faragott oszlopfőkkel, a márvány ámbitusokkal és a majolikával rakott lépcsőkkel. Amint megérkeztek, József házának felügyelőjéhez fordultak, hogy tisztázzák a dolgot. De a felügyelő kedélyesen legyintett:

– A dolog el van intézve. Istenetek, atyátok Istene tette azt a kincset a zsákjaitokba. A ti pénzetek pedig eljutott hozzám.

A testvérek csak meresztették a szemüket, de nem volt idejük visszakérdezni, mert kivezették hozzájuk Simeont épen és egészségesen. A fogadás hamarosan elkezdődött, de a furcsaságoknak nem akart vége szakadni.

Már az is érthetetlen volt, hogy Egyiptom második legnagyobb embere ebédre hívja meg Jákób fiait, az viszont már teljességgel megmagyarázhatatlan, hogy honnan tudta az életkorukat. Benjámin vette észre először, hogy a születésük sorrendjében ültették őket asztalhoz, ahogyan azt illik.

– Nem tudhatja, mikor születtünk – súgtak össze a fiúk, de a hangjukat nem halkították le nagyon, hiszen azt gondolták, úgysem érti őket József.

– Ugyan, csak véletlen – intett Júda, aki kicsit feszengett a főhelyen, József mellett.

Benjámin megvonta a vállát: lehetséges, hogy így van. Az viszont nehezen volt magyarázható, hogy neki, a legkisebbnek minden fogásból ötször annyit hoztak, mint a többieknek. Az a furcsa eset az ezüstkehellyel pedig még érthetetlenebb volt.

Véget ért a fogadás, a zsákjaikat megrakták élelemmel, és elindultak haza. Már éppen kiértek a városból, amikor utolérte őket József házfelügyelője, és megvádolta őket azzal, hogy ellopták József ezüstkelyhét.

Rúben csodálkozva nézett rá:

– Miért tennénk ilyet? Hiszen a pénzt is visszahoztuk, amit a zsákunkban találtunk.

Júda hevesen odaugrott a háznagy elé:

– Tessék! Kutasd át a zsákunkat! Akinél megtalálják a kelyhet, haljon meg itt, azon nyomban.

– Legyen hát így. De nem kell meghalnia, csak legyen az uram rabszolgája.

A zsákokat a testvérek nagy sebesen leszedték a szamarakról. Biztosak voltak benne, hogy tévedés történt. De a kehely Benjámin zsákjában lapult. Döbbenten néztek a többiek a legkisebb fiúra, de az megmukkanni sem tudott, már vonszolták is vissza József elé. A testvérei utána. Térdre estek József előtt, úgy könyörögtek az öccsük életéért. Júda volt a szószóló:

– Ne bántsd, uram, a mi testvérünket! Nem ő a bűnös, hanem mi. A mi bűnünk miatt jön ez a sok baj a fejünkre. Mert mi orvul meggyilkoltuk az öcsénket, és az ő vére száll most vissza ránk. Apánknak kedvenc fia volt József, akit elpusztítottunk. Az ő halála után Benjámin maradt az egyetlen öröme. Ha őt is elveszti, tán meg is hal. Engedd hát el, uram, Benjámint, és hadd maradjak én itt helyette rabszolgának! Mert hogyan mehetnék el apámhoz, ha ez a fiú nincs velem? Nem akarom látni azt a bajt, ami apámat érné.

Ekkor József már nem tudott tovább uralkodni magán. Úgy érezte, elég a próbákból. A testvérei valóban megbánták a bűnüket. Itt az ideje a megbocsátásnak.