Petőfi Sándor az egyik vezéralakja volt a reformokat támogató, a megújulást szorgalmazó értelmiségi köröknek. Magatartásával, megjelenésével, őszinte és leplezetlen, néha bántó kijelentéseivel és persze verseivel is egy új korszak példaképe lett sokak számára. 1848 tavaszától elsöprő lelkesedéssel vetette bele magát a szabadság eszméiért vívott szellemi és fegyveres harcba, amelyet még az sem tudott megfékezni, hogy katonai feletteseivel nem egyszer összetűzésbe keveredett.

Az egyik ilyen emlékezetes „csatája” az inggallérja miatt történt. Az ingét nem gombolta be katonásan végig, és a gallérját, a „nyakravalót” a felöltőn kívülre hajtotta. Persze felettesei nem nézték jó szemmel ezt a fajta rendbontást, és megrovásban részesítették.

Ennek hatására írta a következő versét: „Nyakravaló nélkül akarod megvédni hazádat? / Oh, te szamár te, minő ostoba képzelet ez! / Honszeretet, bátorság s más, mind kófic: az a fő / A katonában, hogy nyakravalója legyen. / Mészáros Lázár, akitől én ezt tanulám, s ő / Tudja, hogy a legfő hősben a nyakravaló, / Mert hisz az ő hada, mely hősleg megfutamúlt volt, / Egytül-egyig mind, mind nyakravalóba’ vala. / Nyakravalótalanok, takarodjatok a csatatérrül... / Éljen Mészáros s éljen a nyakravaló!” (Nyakravaló, 1849) Gunyoros hangvételű versével rámutat arra, hogy nem a külsőség és a formalitás adja a szabadságharc lényegét. Nem az számít, hogy ő kívül vagy belül hordja-e a gallérját. A lényeg belül van, a hazafi, a katona szívében. Ott, ahol megfogalmazódik a hazaszeretet és az önzetlen áldozatvállalás a hazáért.