A napokban egy iskolaigazgatóval váltottam néhány szót egy lehetséges, március 15-éhez kapcsolódó interjúról. A beszélgetés ugyan elmaradt, de a rövid egyeztetés nyomán sok emlék és még több kérdés elevenedett meg bennem.

Azon tűnődtem el, vajon ünnepeink, emléknapjaink mit jelentenek azoknak, akik ma az iskolapadban ülve tanulnak róluk. Mit jelentenek nekünk, felnőtteknek, akik már túl vagyunk a történelemórákon, és nem a jó jegyek elérése motivál elsősorban múltunk behatóbb megismerésében. És vajon mit tehetünk mi a pedagógusokkal együtt vagy mellettük, hogy az 1848–49-es események ne csak emlékünnepség, hanem identitásformáló kapaszkodók képében is jelen legyenek a tinik életében.

Egyházi középiskolába jártam Kárpátalján. Kamaszként sokszor lázadtam a szigorú szabályok ellen, ám – anélkül, hogy idealizálnám azokat az éveket – vitathatatlanul sokat köszönhetek református alma materemnek. A tudás megszerzése mellett több kedves elfoglaltságom kibontakoztatásának is színhelyévé vált. Például annak, hogy az órák után három diáktársammal és egy fiatal oktatónkkal közösen muzsikálni, énekelni kezdtünk.

A kezdeti örömzene hamarosan már nemcsak az osztálytermekben zengett, hanem megszólalt az intézmény ünnepségein is, rövidesen pedig már külső rendezvényeken is képviselhettük iskolánkat. Külhoni iskoláról lévén szó többször tettünk eleget Kárpát-medencei szintű meghívásoknak is.