Az ember Isten előre elrendelt világában él. Ez a rendelés tökéletes, megfelelő, üdvösséges (4). Éppen ez a hívő nép bizonyossága: bár sok minden érthetetlennek tűnik, hitben látjuk, hogy nem az. Isten elrendelte a bűnöst is a veszedelem napjára (4), hacsak a bűnös meg nem tér, mert szeretettel és hűséggel jóvá lehet tenni a bűnt, istenfélelemmel (6). Ez a jóvátétel: Jézus Krisztus. Van kegyelem. De a kegyelmet megragadni is kegyelem. Isten rendelése nem fogható fel, de ez az egyetlen megtartó rend. Az ember tervezgethet, de Isten rendeli ki, hogy végül is mi szólaljon meg, mi kapjon hangsúlyt, mi történjen. Az ember az értelmével tervez, mindent ésszel akar felérni, mindent értelmesen ki akar számolni, stratégiákat gyárt, hogy honnan hová, milyen eszközökkel akar eljutni. Az ember tervezi a jövőjét. De sok minden másként lesz. Az ember tervez, de Isten rendel, dönt: örök rendje szerint (1). Az ember helyesnek tarthatja a maga útját, minden lépését megmagyarázhatja, igazát bizonygathatja, jogi kreativitással alátámaszthatja, de az Úr megvizsgál, ismer, lát, tud mindenedről (2). Értelemmel is beláthatjuk: jaj nekünk! Egyedül Isten tökéletes. Egyedül Isten rendje helyes. Boldog az az ember – március 15-én így mondjuk: boldog az a nép –, amelyik felfedezhette Isten rendelésének szépségét és igazságát.

Lk 16,19–31.

95. zsoltár

A Példabeszédek egész könyve, így ez a fejezet is pontosan meghatározza az ostobaságot. Az ostobaság az istenfélelemből fakadó bölcsesség ellentéte (1,7). Az ostobaság: szűklátókörűség – az e világ és az öröklét tekintetében egyaránt –, amely akármilyen zseniális tehetséggel rendelkezzen is, nem képes saját ügyén és az itteni világ terén túllátni. Ezzel azonban az itteni világot, szeretteit, kollégáit, embertársait nyomorítja meg. Nézzük csak, mit mond az ostobaságról a mai igeszakasz! Az ostobát még „száz botütéssel” sem lehet jobb belátásra bírni, azaz az ostoba semmiféle emberi ráhatásra sem változik meg (10). Az ostoba életveszélyesebb a tomboló medvénél, ha megzavarodik. Ilyenkor jobb kikerülni, és megvárni, amíg megnyugszik (12). Az ostoba ember pénzzel a kezében maga a rettenet (16). Az ostoba ember álmodozik, a föld végén, távoli tájakon kalandozik, szabadon akarja élvezni az életet, a jelent, mindig mindenben többet és újabbat akar, de soha nem nyer megelégülést. Az ostobaságtól nem az iskolázottság és nem is az „egyháziasság” ment meg. Élő hit kell, Krisztus, megtérés: ebből fakad az ostobaságot legyőző, üdvösséges bölcsesség.

Lk 17,1–10.

478. dicséret

Sokkal többről van itt szó, mint csupán társadalmi kérdésről: a szegények kiszolgáltatottságáról és a gazdagok embertelenségéről. Persze ez a probléma is ott feszül az igeversben. Mégis annak a mindenkor tapasztalható élethelyzetnek a leírása ez, amikor az egyik valamiért nyomorult, ezért megalázott és segítségért könyörgő, a másik pedig éppen akkor, ebben a viszonyulásban domináns helyzetben van, és ezt keménysége által ki is nyilvánítja. Ilyen a beteg és egészséges ember viszonya, a beteg és orvosa kapcsolata. Ilyen a munkavállaló és munkáltató, az inas és mester, a kevésbé talentumos és a tehetséges, a járatlan és járatos ember közötti mindenkori viszony. Persze az ilyesféle ellentétes helyzeteket fokozni lehetne: elítélt és bíró, fogoly és fogvatartó, vesztes és győztes, idős és fiatal… Az emberi habitusok között is nagy a különbség erre nézve: valakinek természeténél fogva eleve az alárendelt szerep jut, másoknak az irányító. Vigyázzunk: ma még mi vagyunk helyzetben, holnap pedig már a másik! Érvényes a krisztusi aranyszabály: amit akarod, hogy veled tegyenek, te is azt tedd a másikkal, és amit nem akarod, hogy veled tegyenek, azt te se tedd a másikkal (Mt 7,12; Lk 6,31).

Lk 17,11–19.

464. dicséret

Ma is elevenen igazak ezek az üzenetek: minden kétsoros megérint, telitalálat, és a megváltó Úr után kiált. Ezek a több évezredes üzenetek rámutatnak arra, hogy az ember minden korban ugyanolyan gyarló, változni csakis az Isten hatalma által képes. Hát nem így van ma is mindaz, amiről itt olvasunk (4; 6–7)? Szeretnek az emberek, amíg van mit adnod, de nem szeretnek, ha már nem tudsz adni. Szeretnek, amíg igent mondasz nekik – bár minél többet adsz, annál inkább követelnek –, és meggyűlölnek az első nem után, bármennyit adtál is azelőtt nekik. Fordítsuk csak meg bátran az üzenetet: addig szeretem a másikat, amíg hasznom van belőle, és elfelejtem a barátot, ha már nem tud segíteni. Istenfélelmes bölcsességből fakad az a nagy ajándék, amikor az ember ezeken az emberi gyarlóságokon átlát, számít rájuk, és mégsem fagy meg szívében a szeretet. Az ilyen ember a feltámadott Jézus Krisztussal „beszélgetve” jár az élete útján (Lk 24,15–34).

Lk 17,20–37.

484. dicséret

Az ifjak ékessége az erő. Nézem a tízéves unokaöcsémet és a nyolcéves kishúgát: gyerekek, szépek, egészségesek, értelmesek, egy másodpercre nem állnak le, minden fontos, érdekes, izgalmas, tele vannak erővel, élettel, bizalommal, várakozással, huncutsággal. Isten ajándéka ez az élettől duzzadó, hamisítatlan reménység, amely valamit megsejtet abból is, amit Isten készített nekünk. Az időskor ékessége az ősz haj. Az ősz haj csak szimbóluma annak, ahogy a hit embere megérik az idő múlásával, és nemcsak beleőszül az életbe, hanem hittel őszül bele abba, vagyis úgy tud benne lenni, hogy már tud elengedni, tud nem mindenben benne lenni, tudja a dolgokat „kívülről” és az Úr optikáján át is szemlélni. Az ifjúkor és az időskor között a híd a múló idő. A gyerekkori emlékek egyre elevenebben mocorognak bennünk. Mondták az egykori öregek: hamar letelik az itt kiszabott idő. Akkor nem értettem. Most már értem. A múló idő zúzódásai pedig (30) az Úr gondoskodó, megváltó kegyelme által (1Móz 22,14) az üdvösséges haza felé terelnek bennünket, mint az Úr népének tagjait. Az Úr adott nekünk örök királyt, akinek szeretet és hűség támogatja trónját, akinek királysága igaz és örök (28).

Lk 18,1–8.

475. dicséret

Az Úr törvénye szerinti élet, annak cselekvése fontosabb, mint az istentiszteleti, kultuszi áldozat. Másik értelme is van ennek az igeversnek. A gazdagok látványos áldozata, azaz valakiken való segítése csak kirakat. Ha hitben és isteni, igaz, törvényes rendben élnének, akkor eleve nem birtokolhatnák a világ összes javainak túlnyomó százalékát, elvéve azokat másoktól, így megfosztva őket a méltó élet lehetőségétől. A világi törvények lehetővé teszik a „törvényes” rablást is. Isten igazságos törvényről beszél. Nem jótékonykodhatok látványosan annak töredékéből, ami nem is az enyém, hanem csak „rám szállt”, vagy éppen „elvehettem” azt. Istené minden javunk. Ha Isten törvénye szerint élnénk, nem lenne szükség ilyenféle áldozatra. A hitben engedelmes élet tisztes jólétet biztosítana mindenkinek; nem valamiféle mesés egyenlőséget, hanem tisztességes életet, amelyben Istent dicsőítjük.

Lk 18,9–17.

474. dicséret

Ez az elrejtőzés nem kivonulás a világból, de mindenképpen egy ideig tartó elvonulás. Inkább az elrejtettség fogalmát kell használnunk. Életünket hitben, azaz folyamatos, „szent elrejtettségben” élhetjük meg. Ez az elrejtettség kegyelmi állapot. Azt jelenti, hogy mielőtt nekimennénk a problémának, elvonulunk. Ez tehát nem az önmagamban, hanem az Isten színe előtti elrejtőzés, beszélgetés ővele. Ez az elrejtettség kiáltás az Úr előtt, az Úrért. „Miért csüggedsz el, lelkem…? Bízzál Istenben…! (Zsolt 42,6) „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50,15) Tehát: nem nekimenni a dolgoknak, nem belekeveredni azokba, hanem először elrejtőzni az Úr előtt! Szent elrejtettség az Úrban: az áldott házasság és családi élet, a gyülekezet, bizonyos helyzetekben az egyedüllét is. Nincs annál nagyobb gazdagság, mint amikor az ember Jézus Krisztusban megtapasztalja ezt az elrejtettséget: „…a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt Istenben.” (Kol 3,3)

Lk 18,18–27.

267. dicséret