Többgenerációs lelkészcsaládból származik. Miért döntött úgy, hogy folytatja a családi hagyományt, és ön is lelkipásztor lesz?

Nagyapáim lelkészi szolgálatából nagyon keveset láttam, éppen csak gyerekfejjel fogtam fel valamit. Az igehirdetéseikre nem is emlékszem, egykét magnófelvételt hallottam, jegyzetet olvastam utólag. A parókián élés minden szépsége és terhe azonban nap mint nap körülvett. Nem készültem lelkipásztornak, a teológia első éveit is próbaidőnek szántam. Mivel azt tapasztaltam, hogy olyan örökséget kaptam, amilyet kevesek – azaz megismerhettem a lelkészi hivatás valóságos hátterét –, már csak az a kérdés maradt, hogy vállalom-e. Magamnak így fogalmaztam meg: elhivatásomat a szükség erősítette meg.

Édesapja, Bíró Ferenc csaknem harminc évig látta el a lelkészi feladatokat a cinkota-mátyásföldi református gyülekezetben. Nehéz volt folytatni a szolgálatát?

Érdekes helyzet ott szolgálni, ahol gyermekkoromtól fogva sokan ismernek. Édesapám és édesanyám három évtizedes gyülekezetépítő munkája után én már erős, élő közösségben szolgálhatok. Láttam ennek a folyamatnak a kibontakozását, a küzdelmeit, és időközben sok személyes kapcsolat született meg.