Furcsa korban élünk. Mintha minden, amiben korábban hittünk, megkérdőjeleződne. Egészen rémisztő nézetek terjednek arról, hogy régi fogalmaink – például férfi és nő, család, nemzet – mára értelmüket vesztették. Az érvelés az, hogy ezek a kategóriák voltaképpen az emberbe nevelt előítéletek csupán. Történeti képződmények, nem szabad semmiféle állandóságot látni bennük.

Az válik igazán szabaddá a rárakódott „előítéletektől”, aki ezt átlátja. Így születik meg a tulajdonságok nélküli ember, aki majd eldönti, hogy miként határozza meg önmagát. A nemzet kategóriája mint a hagyományos önmeghatározás egyik legfontosabb eleme is értelmét veszti. Amikor valaki önmagáról beszél, nem azt mondja, hogy német, francia vagy éppen magyar, hiszen belátja, hogy a nemzet csak idejétmúlt, átmeneti azonosulási pont.

Érteni véljük ezt a logikát, amelynek a mozgatórugója az egyén korlátlan szabadságának megvalósítása azáltal, hogy lebont mindenféle, az emberre a hagyomány által rárakódott magatartásmintát, hitet, moralitást, mentalitást. Ez a nézet azt feltételezi, hogy a szabad egyén úgy teremthető meg, ha megszabadul egy történeti közösségbe való beleszületettség és beágyazottság állapotától, vagyis ha rádöbben arra, hogy az a közösség, amelyben emberré lett, egyúttal meg is kötözte, gondolkodását, mentalitását, magatartását, egyszóval identitását gúzsba kötötte.

Ekként a nemzet eszméje, a nemzeti közösség és a nemzeti tudat káros a szabad egyén kibontakozására és önmegvalósítására nézve. Látnivaló, hogy ez a gondolkodás már nem a közösségből eredezteti az egyént, hanem azt feltételezi, hogy az egyén megelőz minden egyéb, az identitása kialakulását befolyásoló körülményt. Mindez a sajátosan értelmezett szabadságeszményből van levezetve.