Jószerivel még ki sem csomagoltunk a kicsi gyülekezet parókiáján, máris azon kaptuk magunkat – három évvel ezelőtt –, hogy nagyszabású március tizenötödikére készülődünk. Huszárokkal, vitézekkel, közéleti személyiségekkel, terített asztallal, ünneplőbe öltözött szívvel. És ’48–49-es kopjafa avatásával, amely emlékműre október 6-i mementóként – az alkotó jóvoltából – az aradi tizenhármak névsora is rákerült.

Az ünnepi koreográfiában lassan minden és mindenki a helyére került. Nemzeti színű szalaggal átkötött fehér lepel fedte a méltóságteljes, még festékillatú kopjafát. Olyan izgalommal vártuk a leleplezést, mintha nem tudnánk, mi kerül ki alóla. Esetleg reménységünk egy kicsi, nem várt darabkája, amely megtartó segítségül szolgálhat a kis létszámú közösségnek a jövőre nézve?

Kezdés előtt nem sokkal egyik idős hívünkkel arról tanakodtunk, hova kerüljön az egy szem, kölcsönkért nemzeti zászló. Talán éppen a szentjobbi huszárok vagy a vitézek segítettek ki vele minket, már nem tudom pontosan. Végül a kölcsönzászlóval egy helyi „márciusi ifjú” strázsált az ünnepség időtartama alatt. A tavaszi szél fújta piruló orcánkat, de még inkább a díszőrséget álló vendégek lobogóit. Talán még az ünnepi beszédektől is elkalandozott a figyelmünk egy kis időre, a dagadó, jókedvűen csattogó zászlók láttán.

Az ünnepség végén már javában készülődtünk a terített asztal mellé, amikor megint csak azon kezdtük el törni a fejünket, mi legyen a zászlóval. Közben minduntalan a templomra és a toronyra vetődött a tekintetünk. Egymásra néztünk, és tudtuk a választ. Kiderült, hogy hetvenkét éve nem lengetett nemzeti lobogót a nagyszántói szél a református templom tornyában.

Tudtuk persze, és a híradások is sűrűn közölték, hogy a magyar és a székely zászló vörös posztó ebben a trianoni bölcsőben ringatott országban. Jöttek a hírek büntetésekről, különféle meghurcoltatásokról, de úgy okoskodtunk: legalább egy napra, legalább a márciusi nemzeti ünnepünkön hadd kerüljön fel a szívünknek oly kedves piros-fehér-zöld a toronyba. És felkerült. Volt, aki megkönnyezte: végre ezt is megérte, mintha egykori gyermekkora tért volna vissza. Másvalaki meghatottan úgy értékelt: megélt hatvanhét évet, de még ilyen csudát nem látott.

Azóta minden március idusán kint van a zászló a toronyban. Valamiféle csendes jeladásnak szánva: itt vagyunk, létezünk, és holnap is élni akarunk e tájon. Ezek vagyunk, e színek hozzánk tartoznak, minket hirdetnek. Egyszerű, békés, szabadságszerető szándékkal. Soha sem mások ellenében.