Lukács evangéliumának egyik sajátossága, hogy az evangélista különös figyelmet és hangsúlyt szentel Jézus jeruzsálemi útjának, amelyen a Megváltó a szenvedések, a halál és a feltámadás helyszínéül szolgáló szent városig halad. „Amikor pedig közeledett felemeltetésének ideje, elhatározta, hogy felmegy Jeruzsálembe” (Lk 9, 51) – írja, majd ezután hosszú fejezeteken keresztül kísérhetjük a Mestert, hogy elérje tudatosan vállalt úti célját, miközben gazdag beszédeket, tanításokat, példázatokat mond, valamint csodákat cselekszik.

Egyre mélyül a mondanivaló, és egyre közelebb ér a tanítványokkal együtt Jeruzsálemhez. Jerikó előtt harmadjára jelzi az őt kísérő apostoloknak, hogy a legmélyebb órákban és percekben se feledjék: célja és értelme van a felmenetelnek. „Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak.” (Lk 18,31) A jerikói vak meggyógyításának története az első három evangélium szerint a Jeruzsálembe érkezést megelőző fontos történet. A tanítványoknak és nekünk is szól, még mielőtt a szenvedő és meghaló Urat látták és látnánk: „Láss! A hited megtartott.” (Lk 18,42)

Az ószövetségi előképeknek, prófétai várakozásoknak megfelelően szamárcsikó hátán érkezik az Úr Jeruzsálembe. A tanítványok sokasága fennhangon örvendezett és dicsérte Istent a Fiú által elvégzett csodákért.

Lukács finom nyelvén és teológiai látása szerint egy pillanat alatt a megtestesülés angyali dicsérő éneke és a virágvasárnapi bevonulás himnusza összetalálkozik: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat”, és „áldott a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!” (Lk 2,14; 19,38) Jézus ezek után a megtisztított templomban naponként tanított (Lk 19,47)