Új egység kezdődik A példabeszédek könyvében (22–24. fejezetek), hiszen a kétsorosok mellett újra megjelennek a hosszabb egységekből álló bölcs mondások is. A szentíró felhasználhatta a korabeli egyiptomi és babiloni bölcsességi műveket, de erősen átalakította azokat. Éppen ez az átformálás a lényeg, mert ezeket a bölcs mondásokat az Úrba vetett szilárd hit hatja át. Ezért az egykori életvezetésre vonatkozó tanácsok megtelnek mennyei tartalommal, mint amikor az üres edényt megtöltik éltető vízzel a szomjazó számára. Ugyanis mit jelenthetnek ezek az okos tanácsok egy súlyosan beteg ember számára? Életvezetési tanácsokat adni a haldoklónak olyan, mint a buborék: szép, de mindjárt kipukkan. Az Úrba vetett hit nélkül csak moralizáló, technokrata módszerekkel teli életviteli tanácsokra futja nekünk. Az Úrba vetett hittel azonban az áldott életvezetés magától termő gyümölcs. A Jézus Krisztusba vetett hit nélkül üres edény minden bölcsesség! Legyen csakis a feltámadott Úrban bizodalmunk! Minden áldott életfolytatás forrása csakis ez!

Lk 18,28–34.

23. zsoltár

Vigyázzunk, hogy ki előtt mit mondunk! Az egyházat leginkább az teszi hiteltelenné, hogy nem marad semmi sem elrejtett, mindent továbbadunk, kibeszélünk, saját gyarló érdekeink szerint. Az Úr előtt minden elrejtett marad. Ha ő leplez le bennünket, irgalommal teszi, és soha nem engedi át övéit a gyalázatnak (Zsolt 25,2). Ő ad igaz testvéreket is a családban és a gyülekezetben, akik nem fecsegnek összevissza, mert szívük krisztusi jóindulattal van tele (9). A beszéd kapcsán: az is a hiteltelenségünk része, hogy kevesen fogadjuk el az intést, mert mindenki hajthatatlan a maga érdekvezérelt igazával kapcsolatban, így nagy a fegyelmezetlenség és a rendetlenség (12–14).

Lk 18,35–43.

460. dicséret

Tényleg így van ez? Nem lett bálványunkká a tudás, a racionalitás? Nem szegtük-e meg súlyosan az első parancsolatot? Nem fertőzte-e meg az a racionális, technokrata bálványimádás a szolgálatunkat is? Hiszen egyre inkább csak kiszámítható módszerekben, technikákban bízunk ezen a szent területen is. Kieslowski lengyel rendező Tízparancsolat című tízrészes sorozata döbbenetes erővel mutat rá mai történetekben mindegyik parancsolat lényegére. Az első parancsolatról készült film egy tudós apa és okos fia történetén keresztül tárja fel, hogy a világ nem birtokolható racionálisan, legfeljebb csak annak egy szelete. Itt sokkal többről van szó. Az események nem számíthatók ki előre. Nem a mi kezünkben van a lényeg. Nem lehet bálványunkká a tudás. A valóságos tudás Isten ajándéka, eszköz, amely alázatra int, hitre indít, nem pedig gőgössé tesz. A filmbéli apa és fia még a korcsolyázás kapcsán is képletekkel számolták ki, hogy most biztonságosan vastag a jég, így a kisfiút leengedték korcsolyázni. A jég beszakadt, és a kisfiú odaveszett. Az apa összeomlása, amelyben még az Isten elleni düh is már a megtérés mozzanata, megrendítő: végül megadja magát a mennyei többnek. Tegyünk csak a mai igevers mellé – ugyanebből a fejezetből – még két verset! Így máris árnyaltabb az üzenet. A tudós ember nagy erejű (5). A nyomorúság idején gyenge leszel, és kiderül, milyen kevés az erőd (10). Féljed tehát az Urat! (21)

Lk 19,1–10.

427. dicséret

A 25–29. fejezetek szakasza új egység a könyvben. Ezeket a felirat szerint Ezékiás, Júda királyának idején gyűjtötték össze, a Kr. e. 8. század végén. Nyomorúságos időszak ez Isten népének életében. Az asszírok már fogságba hurcolták az északi országrészt – Kr. e. 722 –, és fenyegetik a déli országrészt, benne Jeruzsálemet is. Népe és a maga nyomorúságában Ezékiás király az Úrhoz fordul (2Kir 19,1). A nyomorúság Isten népének olyan ítélet, amelyben az ő kegyelme felragyog. Isten soha nem engedi el népe és benne az egyének kezét, még a hűtlenség miatt kiszabott, jogos büntetésben sem. A nyomorúság sokak szívét megkeményíti. Isten népének ez hitébresztő, hiterősítő. Javunkra lesz a nyomorúság (Ézs 38,17). Az Isten kikutathatatlan, mert ő elrejti a dolgokat (2), végül csakis az Úr kegyelmére való ráhagyatkozás marad nekünk. Ezékiás is megtanulta ezt a betegsége alatt (2Kir 19,1). Elég belekapaszkodnunk abba, amit Isten kijelentett nekünk (5Móz 29,28). Elég megragadnunk a lényegét: a feltámadott Jézus Krisztus üdvözítő evangéliumát.

Lk 19,11–27.

445. dicséret

Az ostoba itt, ebben az összefüggésben megbízhatatlan embert jelent. Éppen ez veti fel a kérdéseket: kiben bízhatunk, kire bízhatunk üzenetet, feladatot, ügyet, aki azt lelkiismeretes pontossággal, odaadással elvégzi majd. Kire bízhatjuk személyes dolgainkat? Kire a szent ügyet, az Isten ügyét? Igeversünk azt hangsúlyozza, hogy ostobán megbízhatatlan emberre bízni bármit is olyan tragédiát okozhat, mint amikor valaki a lábait veszíti el. Nemcsak a testi fájdalomról van itt szó, hanem arról a sok bajról, gondról, szenvedésről, tehetetlenségről is, amelyet a megbízhatatlan ember okoz. Hol találhatunk megbízható embert? Nehéz felelni. De talán segít a válaszadásban az, hogy olyan Urunk van, akiben bízhatunk, és aki a golgotai kereszten minden megbízhatatlanságunkat és tehetetlenségünket elszenvedte, de feltámadásával le is győzte azokat és a gonosz minden hatalmát. Az Úrban bízva mi magunk is megbízhatóbbak leszünk. Minden csalódásunk ellenére vállaljuk azt a kockázatot, hogy bízzunk a másikban! Bizalom nélkül nem lehet élni. Az Úrtól kapott szeretteink az Úr eszközei életünkben, bizalmunk elsődleges támaszai.

Lk 19,28–40.

330. dicséret

Fontos a vidámság: a testnek és a léleknek is felüdülés. Ahogy egy illatos, forró fürdő, utána egy olajos masszírozás átjárja a testet és megeleveníti a lelket, úgy üdít fel a vidámság. A vidám ember másokat is megvidámít. Derűssé tesz bennünket a másik ember azzal is, hogy velünk van. A vidámság forrása, ha van egy-egy igaz, jó barátunk, akihez mindig fordulhatunk, aki mellettünk áll az elhagyatottság idején is, és szeretetből, valódi együttérzésből fakadó tanácsot ad. A legnagyobb ajándék, amikor az Úrtól kapott családtagjaink lesznek ilyen jó baráttá, testvérré. Nem tudjuk a másik terheit átvenni, de az igaz részvét erőt, reménységet ajándékoz, megvidámít, tanácsol még akkor is, ha nem ad valóságos tanácsot. A vidámság mennyei ajándék, az örök élet megjelenése ebben a földi világban. Persze felelősen nehéz vidámnak lenni ebben a világban. Jézus azokat nevezi boldognak, akik sírnak (Mt 5,4), akik megszomorodnak a saját bűneik és a világ sok-sok nyomorúsága felett. Sírni azonban nem lehet folyamatosan, mert az megbetegít és másokat is beteggé tesz. Jézus Krisztus megvigasztal, megvidámít, mert ő megváltott, a halálból is kiváltott, örökre meggyógyított. Ő az örök jó barát, az ő tanácsa, igéje lélekből jön, vezet, nem engedi el a kezünket soha. Adj vidámságot, Urunk! Adj vidám reménységet még a megszomorodás idején is! Adj jókedvet, Urunk, amely tőled való, amely mennyei örömből és reménységből fakad!

Lk 19,41–44.

192. dicséret

Nem tudok úgy lefeküdni, hogy legalább az íróasztalomon ne raknék rendet. Ez a „kis rend” mindig az üdvösség bizonyosságában erősít meg engem. Nincs rosszabb a rendetlenségnél. A rend az életet biztosítja. A gonosz munkája a káosz, a szétdobálás. Isten munkája az üdvösséges, örök rend, és ő azt egyszer végérvényesen és örökre helyreállítja (Fil 2,10–11). Egy ország is csak akkor állhat az élet szolgálatában, ha ott sok önhatalmú, önző „vezető” helyett Isten eszközeként egy értelmes és okos ember fenntartja a rendet. Az értelmes vezető nem erőszakkal, nem gyarló hatalmi érdekei okán munkálja a rendet, hanem határozott szeretettel, a rábízottak érdekében. Ilyenkor Isten országa már itt, ebben a világban érezhető. Nem a diktatúra, nem is a demokrácia biztosítja a rendet, hanem csakis az élő Istenbe vetett hit. Az Úr az ő küldötte által éltet minket, és az ő áldott rendjében biztosítja nekünk – az örök élet tágasságában, a korlátok és a szabadság szent egységében – ezt a rendet. Egyébként elsorvad az életünk, megemésztjük, felemésztjük egymást. Habár mindig maradnak rendezetlen ügyek, mégis olyan jó tudni, hogy Istenünk elrendezte összekuszált életünket. Ez a megváltás. Az üdvösség olyan rend, amely boldogságot, testvéri közösséget és örömöt ajándékoz. Ez a rend szabadságban megélt rend, az örök élet bizonyosságának tágasságában.

Lk 19,45–48.

165. dicséret