Sokszor beszéltem már az embereknek a várakozásról. Igyekszem példákkal is élni, hogy jobban értsék. Vannak örömteli várakozások, mint amikor a fiatal várja a szerelmét, a nagymama az unokáját, vagy a kutya a gazdáját. Vannak aktív várakozások, amikor tevékenyen készíted magadat és a környezetedet, mint például a nagymamák, amikor a többfogásos ebédet főzik a családnak. Léteznek feszengős várakozások is, az egyetem folyosóján a szigorlat után. És félelemmel teli várakozások, egy orvosi vizsgálat eredményére várva: vajon nőtt a daganat vagy sem?

A karanténban várakozás furcsa, új élmény. Nem vegytiszta. Talán egyik várakozás sem az. Négy nap a Szent László Kórházban. Maszkban. A szobából nem lehet kimenni, és kintről is csak akkor lépnek be, ha létfontosságú: lázat mérni, gyógyszert, ételt hozni, vizitelni. Teljes védőfelszerelésben.

Az első nap arról szól, hogy várakozom az eredményeimre. Aggodalommal teli órák. Nem saját magamért aggódom. Másokért. Attól nem félek, hogy különösebb bajom lenne a koronavírustól – mindenki azt állítja, hogy a fiatalokra nem veszélyes. De mennyi emberrel találkozom nap mint nap! Ha én fertőzött vagyok, közülük mennyien fertőződhettek meg ott, ahol megnyugvást, beszélgetést, Isten Igéjét, tanácsot, biztatást, imádságot kerestek? Hány idős emberrel, legyengült beteggel találkozhatnak, akiknek az életveszélyt jelentheti a vírus? Bűntudat? Nem tudom. Bűnt követtem-e azzal, ha tudtomon kívül továbbadtam egy vírust? Nem, azt hiszem, nem. Ez a gondolat mégis terhelő.