Ma sokak számára egészen ijesztően hangzik az az ismert keresztyén tétel, hogy Isten megítéli az ember életét. Egyszer mindenkinek Isten ítélőszéke elé kell állnia, és az egyéni életünk végső minősége azon áll vagy bukik, hogy milyen ítélet mondatik ki rólunk. Bizony, a mérce nem az lesz, hogy milyen voltam a szomszédomhoz képest, hanem az, hogy milyen voltam Isten akaratához képest. Ez, lássuk be, eléggé riasztó, mert hiszen a napnál is világosabb Jézus mondatának igazsága, hogy tudniillik az üdvösség szempontjából senki sem jó. Senki sem állhat meg a végső ítélőbíró előtt.

E tétel nyomása az emberen szinte elviselhetetlen, hiszen hogyan is lehetne megfelelni olyan Istennek, akinek az emberrel szemben támasztott igénye teljesíthetetlen? Nem véletlen, hogy a korunkban uralkodó embertudományok egyik jelentős vonulata egyfolytában azon dolgozik, hogy az embert valahogy „kiszabadítsa” az ítélkező Isten „hamis képzete” alól, amely úgymond az emberben csak állandó bűntudatot, elfojtást, neurózist okoz. A szabadság tehát abban áll, hogy az ember végre rádöbben: az élet minőségének nincs semmiféle olyan végső és abszolút mércéje, amelynek az alapja a megfelelés Istennek.

Még ha elismerjük is, hogy az „ítélkező”, a „haragvó”, a „büntető” Isten evangélium nélküli egyoldalú túlhangsúlyozása valóban súlyos belső-lelki következményekkel járhat (ahogyan Jézus mondja a farizeusoknak: elhordozhatatlan terhet pakol az emberre), az ember „felszabadítása” a Istennek megfelelés kényszere alól nem szabadsághoz, hanem teljes nihilizmushoz vezet.