A költő szerint hiába fürösztjük önmagunkban, csak másban moshatjuk meg arcunkat, vagyis egymás nélkül nem boldogulhatunk. Ahhoz, hogy megismerjük önmagunkat, egymást is meg kell ismernünk. Kérdés, hogy mennyire vagyunk őszinték egymással, mit gondolunk egymásról, mennyire tudjuk befogadni egymást. „Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret, […] s szívében néha elidőz / a tigris meg a szelid őz.” (József Attila)

A megismerés és a szeretet egy tőről fakadnak. Igazán ismerni azt jelenti, hogy egyre inkább elmélyülünk egymás és önmagunk megismerésében, kincseink fölfedezésében. Minden ember „szántóföldbe rejtett kincs”, akiben ott szunnyad az Isten gazdagsága.

A felületes ismeretség, az elhamarkodott ítélkezés könnyen félrevezethet, stigmatizálhat, megbélyegezhet valakit. Ha azt üzenjük valakinek a szavainkkal vagy azok nélkül, hogy „az élete nem ér semmit, ő valójában senki”, akkor az önbecsülésétől fosztottuk meg. Minden találkozás segíthet, hogy magunkra és egymásra találjunk, hogy megtaláljuk a szántóföldbe rejtett kincset, a bennünk szunnyadó csodát.

„Kinek mondják az emberek az Emberfiát?” – kérdezi Jézus a tanítványaitól Cézárea Filippiben. Ők így válaszolnak: „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Erre megkérdezi tőlük: „Hát ti kinek mondotok engem?” Simon Péter így felel: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia.” (Mt 16,13–16) Péter megsejti Jézusban azt az isteni többletet, amelyet az őt fölöttébb tisztelő kortársai nem érzékelnek.

Ez a mondat lehetett a legelső keresztyén hitvallás, amelyet a Lélek által hangos szóval kimondott valaki. Péter megérezte, hogy a Mester mérhetetlenül több annál, mint amit mások mondanak róla, mert ő nemcsak próféta, mint Keresztelő János, Illés és a többiek, hanem ő az élő Isten fia, Krisztusa. Jézus fiúsága mélységesen mély titokról, kapcsolatról szól, amely őt az Atyához fűzte mindhalálig.

Péter meglelte Jézusban a többet, a szántóföldbe rejtett kincset, a Fiúság ajándékát. Jézus is megtalálta Péterben a kincset, amelyet kősziklának nevezett, és amelyre egyházát építette. Erre épült és épül az egyház ma is, erre a néhány szóra: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia.” Péter vallomása nemcsak Jézusról, de róla és rólunk is szól. Mert Krisztus által mi is fiak és leányok vagyunk.

A mi szántóföldbe rejtett kincsünk valójában ez az istengyermekség. Simon, Jóna fia, ez az egyszerű halászember botladozásai ellenére is elnyeri Jézus bizalmát: „Őrizd az én juhaimat!” (Jn 21,16) Íme, Jézus, a jó pásztor Péterben meglátja a szántóföldbe rejtett kincset, a szívében lévő szeretetet, mely által képes lehet őt mindhalálig követni, a nyáját legeltetni. Aki Jézusban megleli az isteni többletet, általa rátalál a benne szunnyadó kincsre, a fiúság ajándékára, miként Péter Krisztusra, az élő Isten Fiára.