... nem tehetünk? Vagy minden rajtunk múlik? E két szélsőség között feszülünk gyakran, már a mindennapi küzdelmekben és döntésekben is ezek a kétségek bénítanak minket. Ha az üdvösségünkről gondolkodunk, ugyanerre a következtetésre jutunk, így foglyul ejthet minket az érzés: tehetetlenek vagyunk.

Most, a koronavírus okozta világjárvány terjedésének rémületében ezt a tehetetlenséget éljük át. Rajtunk is múlik, hogy mi hogyan viselkedünk, igazodunk a szigorú és józan óvintézkedésekhez, a hatóság rendelkezéseihez. Védekezünk, mert rajtunk is múlik, hogy ez az ismeretlen ellenség milyen tempóban támad. Gyakori és alapos kézmosással és szüntelen imádsággal erősítsük testi és lelki immunitásunkat! A mi hitünk most próbára tétetik. Hisszük-e, amit hiszünk?

Dietrich Bonhoeffer német hitvalló lelkész még fiatalon, 1934-ben írta Hiszekegyét: „Hiszem, hogy Isten mindenből, még a leggonoszabból is jót hozhat ki, s ő ezt így is akarja. Ehhez szüksége van olyan emberekre, akiknek minden dolog a javát szolgálja. Hiszem, hogy Isten minden nehézségben annyi ellenállóerőt ad nekünk, amennyire szükségünk van. De nem előre adja, azért, nehogy elbízzuk magunkat, hanem egyedül őrá hagyatkozzunk. E hit segítségével győzünk le minden aggodalmat, amely a jövőre nézve megfogan bennünk.”

Rémület, félelem bénít minket, hogy nem tudjuk magunkat megvédeni, nincs hatalmunk életünk legfontosabb területein, az élet és a halál kérdésében, az üdvösség elnyerésében. Nem tehetünk róla, hogy azzal a hajlammal születtünk, hogy ellene mondjunk Isten akaratának, hogy elhagyjuk és tagadjuk őt. Magunkban bízunk, emberekben, összeköttetésekben vagy a kis összekuporgatott pénzünkben, nem Istenben.

A szorongás és aggodalom telíti az életünket, mert nem a Teremtő és Gondviselő Istenben bízunk, aki a kezében tart mindent. Könnyen abba az irányba csúszunk, hogy kilátástalan minden, semmit sem tehetünk. Évtizedekkel ezelőtt utcai falfeliratok hirdették: „no future”. Beszivárgott mindenhová a nihilista hangulat: „nincs jövő”. Nincs miért küzdeni. Ez az igazi nagy céltévesztés, hogy még célunk sincs. Isten nélkül el vagyunk veszve. De „az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet” (Lk 19,10).

Jó, ha végül arra jutunk, hogy mindent meg kell tennünk, mégsem rajtunk múlik. Az életünk és az üdvösség Isten kegyelme. Ez a feszültség elviselhető. Az ad nyugalmat, ha megteszem, ami rajtam áll, és közben átadom a kormányzást a kegyelmes Istennek. Mert ő tudja, mit akar velünk. Benne bízunk.