A címben megfogalmazott téma a magyar reformátusság kereszt jeléhez való viszonyulásának kérdését veti fel. Egyrészt arra kérdez rá, miért nincs használatban a kereszt a szakrális-liturgikus épületeken és tárgyakon, másrészt arra kíváncsi, miképp van jelen teológiai tartalma a gondolkodásban.

Annak okát, hogy a világ protestánsai közül egyedül a magyar reformátusok nem használják a keresztet, valójában senki sem tudja. Az, hogy a református templomtornyon, sírhant fölött, szószékkoronán és minden egyéb felületen a keresztyénség legjelentősebb jelképe helyett csillag, kakas, zászló, kehely, bárány vagy pelikán látható, talán csak a gyülekezet lelke mélyén megbúvó kollektív tudattalan archetípusaival magyarázható. Ezt a mélylélektani alapállást pedig több történelmi és teológiai tapasztalat formálta ilyen különlegessé.

Legelőször is a helvét reformáció azon gyakorlatára gondolunk, amely a korabeli egyház templomaiban szakított az oltárképek, szobrok, ereklyék használatával. Azok ugyanis térdepelésre, imádatra, olykor csókolgatásra indították a hívő embereket, ezt pedig a Szentírás bálványimádásnak tartja. Miután a kereszt szorosan összetartozott a rajta lévő Krisztus-korpusszal, a hozzá kötődő csodavárás okán maga a korpusz nélküli kereszt is eltűnt a használatból. Ezt az idegenkedést mi sem bizonyítja jobban, mint az, amikor Árva Bethlen Kata a jezsuita pátertől ajándékba kapott egyszerű keresztet elutasította: „Ennek a kis réznek nem láthatom által, mi hasznát vehetném.”