Ilyenkor, húsvétkor mi, keresztyének érezhetjük a ránk szegeződő tekinteteket, hogy most aztán „bizonyítsuk be”, hogy Jézus feltámadott. És sok hívő keresztyén zavarba is jön a rá háruló feladattól, mintha bizony Isten igazsága azon állna vagy bukna, hogy mi ma mit tudunk bizonyítani. Még jó, hogy az Úr igazsága nem azon múlik, mi van a mi fejünkben és szívünkben. Ha az embernek kellene igazolni Istent, ő már halott lenne...

A mai modern, racionalizmusnak nevezett eszmeiség voltaképpen arra a korlátolt elméjű és számomra teljességgel irracionális dogmára épül, hogy a valóság csak akkor értelmes, ha bizonyítottan magyarázható. Mintha a lét értelmes volta attól függne, hogy az ember rátalál-e erre az értelemre vagy sem. Mintha az igazság mértéke az ember lenne. És még azt mondják, hogy az Istenben való hit nem más, mint emberközpontú kivetítés. Hát nem éppen a mai racionalizmusnak nevezett irracionalizmus az, amelyik kivetíti a tudást, és úgy állítja be, mintha az az egészre vonatkozó tudás lenne?

Vajon miféle logika mozgatja azt a gondolkodást, amely szerint ha Jézus feltámadása nem magyarázható, akkor meg sem történt. Tényleg logikus az a gondolat, hogy ami – az ember mindenkori tudásszintjén – megmagyarázhatatlan, az meg sem történhet? Pont fordítva. Az élet rendeltetésére vonatkozó igazság független tőlünk, és emberi erőből mindig is megismerhetetlen marad. Tágabb horizont kell, amelyben az emberi történelem teljessége értelmet nyer.