Ebben az ószövetségi történetben úgy ragyog fel a feltámadott és életet ajándékozó Krisztus evangéliuma, mint pocsolyában a napsugár. Józsuénak ki kellett volna irtani a gibeóniakat a mózesi törvény szerint (5Móz 7,1–2). Isten akarata azonban éppen ezzel a történettel írta felül a mózesi törvény ide vonatkozó részét, hogy a feltámadott Jézus Krisztusra, az élet Urára és Isten eredeti, éltető szándékára mutathasson (16–17). Ki kellett volna irtani a gibeóniakat, de nem koncolták fel őket, nem bánthatták azokat, mert eskü kötötte Izráel népét, hogy meghagyja az életüket. Életben hagyni, nem bántani, nem felkoncolni, hanem éltetni. Ez az Isten akarata. Ezt jelentette ki nekünk húsvétkor (18–20). Aki életben maradt, aki megmenekült, az hálával szolgál Isten népének közösségében. A gibeóniakat nem bántja, hogy ők örökre a favágói és vízhordói feladatokat kapták meg (22–27). Hazugságuk miatt átkozottnak nevezik őket (23). Az emberi átkot azonban mindig leveszi az Úr megváltó szeretete. A feltámadott Jézus Krisztusban ennél sokkal nagyobb dolog történt velünk: Isten levette rólunk a törvény, a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalmának átkát.

Lk 24,1–12.

186. dicséret

A déli részek öt királya megtámadta Gibeónt, mert átálltak Izráelhez (1–5). Ezzel indult az a harci cselekmény (6–27), amelynek végén a túlerő és a nehéz terepviszonyok ellenére Józsué serege elfoglalta az Ígéret földje déli részét, kivéve Jeruzsálemet (28–42). Fogalmazzuk meg a legfontosabb üzeneteket! Józsué serege itt emberileg elképzelhetetlen, megmagyarázhatatlan módon arat győzelmet (8; 12–14). Ez a győzelem az Úré, akinél a lehetetlen is lehetséges (Lk 1,37; 18,27). Az öt kánaáni király irgalmatlan kivégzése a bűntől rontott és törvény alá rekesztett világ egyetlen lehetősége, amely azóta mérhetetlenül sokszor megismétlődött már. Az Ószövetségben Isten parancsa is ehhez a helyzethez igazodott. A rossz irgalmatlan legyőzése azonban nem győzi le magát a gonoszt. A világ mindig gonosz és irgalmatlan marad. Ezért küldte el Isten egyszülött Fiát, Jézus Krisztust. Ő meghalt, elhordozva a bűn büntetését, legyőzve a gonosz hatalmát, majd feltámadott, hogy az új és örök élet irgalmas szeretete járhassa át népén keresztül ezt a világot. Akik Jézus Krisztusban vannak, azok örökre megerősített városba menekültek, így végérvényesen megmenekültek (20). Az Úr városában a gonosz irgalmatlansága már nem kaszabol.

Lk 24,13–35.

185. dicséret

A déli részek királyainak legyőzése után az északi részek királyai riadtan szövetkeztek Józsué ellen. Emberileg nézve esélye sem lett volna a seregükkel szemben (1–5). Isten azonban bátorította őt (6). Józsué könyvének helyes magyarázata hit kérdése. Ez a hit tudja, hogy a Józsué által vívott harc rendkívüli, Isten felhatalmazásából történő küzdelem, ezért nem sorolható a történelem sokféle háborúja közé. Amikor az északiak felsorakoznak Józsué ellen, szinte a 2. zsoltár jut eszünkbe, mert olyanok ezek, mint akik összegyűltek az Úr ellen és az ő felkentje ellen (Zsolt 2,1–3). Józsué és serege nem a maga harcát, hanem az Úr harcát vívta. Az Úr bátorításában bíztak. Nem szállt el a bátorságuk akkor sem, amikor a legyőzhetetlen ellenséget meglátták. Nem nyűgözte le és nem is rettentette el őket az ellenség „technikája”. Ártalmatlanná tették a paripákat, a harci szekereket, így nem kezdték el a maguk céljaira elvenni azokat (6–9). „Ezek a harci kocsikat, amazok a lovakat emlegetik dicsekedve, mi pedig Istenünknek, az Úrnak a nevét.” (Zsolt 20,8) Józsué neve azt jelenti: szabadító. Ő az Úr felkentjének, Jézus Krisztusnak előképe. Krisztus megvívja a végső győzelmet a gonosz pusztító seregével, minden gyarló, pusztító harcból megváltja népét, és megtérésre hívja a népeket. Sok még itt a harc: nemcsak gyarló harcok, hanem hitharcok is, ezért az Isten országának kiteljesedésére várunk.

Lk 24,36–49.

350. dicséret

Józsué elfoglalta az egész országot, az Ígéret földjének minden tájegységét (16–17). Azért tehette meg, mert az Úr megígérte ezt népének, és mert Isten Józsuéval és seregével volt. Győzelmeinek másik indoklása az, hogy az itt lakó népek keményszívűek voltak, és Isten népe ellen támadtak (20). – Az egyik indoklás az Úr kegyelmére utal, a másik indoklás az ítéletére mutat. Isten kegyelme és ítélete mindig együtt látható a Józsué könyvében. Ez mindenestől a szuverén Isten döntése. Ez előtt az ember csak leborulhat alázattal, bármennyire nem értené is az adott pillanatban. Aki azonban le tud borulni az Úr előtt, az kegyelem alatt van (18). Az igazi győzelem azonban soha nem egy földi ország elfoglalása, soha nem a másik legyőzése, lekaszabolása, kifosztása. Az igazi győzelem Jézus Krisztus feltámadása: örök diadal az itteni valóság minden kínja, gyarlósága, ellentmondásossága felett. Az Ígéret földjén megkapta Izráel minden törzse a maga részét (23), de a krisztusi győzelem által a mi örök, maradéktalan részünk „odaát” van. Ezért a mi megváltó Jézus Krisztusunk szenvedett, és nem az embertársunk szenvedése által jutottunk hozzá.

Lk 24,50–53.

347. dicséret

Pontos jegyzőkönyvezése ez a fejezet az Isten népe által elfoglalt területeknek. A jegyzőkönyvezés mögött azonban ott van valami sokkal több: az Isten cselekvése, az ő hatalma és szeretete választott népe iránt. A száraznak tűnő, precíz felsorolás valóban az Isten vezetését, erejét, szabadító győzelmet ajándékozó szeretetét magasztalja, azért ad hálát. Minden pontos, nem kapkodó munka, a legszárazabbnak tűnő is ezt az Urat magasztalja. Micsoda kapkodás folyik manapság: „gyorsan, látványosan, szépen és pontosan” – valójában azonban esik szét minden a kezeink alatt. Először a Mózes vezetésével a Jordán keleti oldalán aratott győzelmekről olvasunk (1–6). Ebben a felsorolásban is ott munkál a Szentlélek. Nemcsak Józsué győzelmei, hanem az „előd”, Mózes munkája is megkapja a hálaadással teli tiszteletet. Miért látjuk azt manapság mindenhol, hogy az elődöt csak szapulják, és majd a fiatal jön, lát és győz, majd ő megmutatja? Nem a hitünkkel van baj? Ezután felsorolják a Józsué által elfoglalt területeket, valamint a legyőzött királyokat. Ez a lista délen tizenhat kánaáni királyt (9–16), északon tizenöt kánaáni királyt jegyez fel (17–24). Összesen harmincegy város királyáról van itt szó. Sok a földi király itt, ebben a világban, de hatalmuk véges. Az egyetlen király uralma az örök. Mi őbenne bízunk.

Ef 1,1–14.

348. dicséret

Mindig marad elvégezetlen feladat: minden nap végén és életünk alkonyán is. Ez a fejezet a Jordánon túli terület felosztása mellett leltárba veszi az el nem foglalt területeket. Józsué megöregedett. Az Úr szolgája elé tárja életének mérlegét: megvénültél, és igen sok még az el nem foglalt terület (1). Isten azonban megnyugtatja Józsuét: ossza csak ki ezeket a területeket is népének örökségül, mert a többit ő majd elvégzi (6). Megnyugtató, hogy Isten cselekvése és kegyelme kipótolja majd azt, amit mi a legnagyobb odaadással végzett szolgálatban sem tudtunk maradéktalanul elvégezni. Az Úr azonban azóta sem adta át ezeket a területeket. Ez sem véletlen. Ennek is üzenete van. Ő ugyanis minden nép Istene. Az Úr e világban lakó népe tanulja meg azt, hogy az Úr maga az ő népének valóságos öröksége (33). Az Isten ugyanis maradéktalan és örök örökséget adott nekünk a feltámadott Jézus Krisztusban.

Ef 1,15–23.

352. dicséret

Kálébet még Mózes küldte el – negyvenesztendős korában –, hogy társaival együtt tekintsék meg az Ígéret földjét, mielőtt átlépik annak határát. Káléb jó hírt hozott arról a földről, nem pedig rémhírt, miszerint az ottani erős és hatalmas néppel szemben nincs esélyük (4Móz 13,30). Bátorította a népet, és bízott Isten ígéreteiben. Igen, mi akkor követjük hűséggel az Urat, ha követeivé leszünk a jó és bátorító hírnek, amellyel kapcsolatosan Jézus Krisztus feltámadása óta bizonyosságunk van (6–9). Káléb hálát ad azért, hogy ebben a világban is hosszan és egészségesen, ereje teljében megőrizte őt az Úr. Egy nyolcvanöt éves ember hálaadása ez. Minden nap kegyelem itt (10–11). Káléb számára beteljesedtek Isten ígéretei, mert megkapta azt a várost, ahová először lépett, amikor meglátták az Ígéret Földjét. Hebrón városát még mindig az anákok lakták, és ez Káléb számára idős emberként is harcot jelentett. Ebben a világban utolsó pillanatig tart a harc. Csak az Úr erejével van esélyünk. Isten ígéreteinek békességes beteljesedése a Jézus Krisztusban van, és ezek az ígéretek maradéktalanul csakis „odaát” teljesednek ki (12–15).

Ef 2,1–10.

353. dicséret

Júda törzse kapott először örökséget, és legnagyobbként területe meghaladta minden más törzsét. Jákób próféciája teljesedett be itt, amelyet Júdáról mondott (1Móz 49,10). Megnyugtató tudni, hinni: mindezekre azért volt szükség, hogy Júda törzséből megszülethessen az örök király, a Megváltó, akinek engednek majd a népek. Amíg az Úr Jézus Krisztusnak nem engedünk, a gonosz és a halál hatalma alatt vagyunk. Istenünk azonban nem hagy bennünket ebben az állapotban: örökségünk van. Ezen az örökségen azonban többé nem uralkodhat semmiféle rontás. Júda és a többi törzs területét is – városaikkal együtt – pontosan meghatározták. De ezt a területet, beleértve Jeruzsálemet is, soha nem birtokolhatták zavartalanul (63). Mi zavartalan itt, ebben a világban? Ezért várjuk vissza a mi Urunk Jézus Krisztust. Ez a reményteli várakozás azonban örömmel tölti el itteni szolgálatunkat, jelenlétünket is.

Ef 2,11–22.

392. dicséret

József erős háza két törzsből állt, Efraim és Manassé törzséből. Ezek az Ígéret földjének középső, gazdag területét örökölték. Júda törzse után a területben is legnagyobbakat. Közöttük Dán és Benjámin törzsének sokkal kisebb terület jutott. Ebben a világban mindig vannak különbségek, nincs egyenlőség. Isten megváltó szeretete – amely népének minden tagja számára ugyanaz – ebben a világban különbözőképpen mutatkozik meg. Vegyük észre azt, amit Isten nekünk adott, azért legyünk hálásak, és ne azt nézzük, hogy mi jutott a másiknak. Hiszen Jézus Krisztus megváltó szeretetében Isten már mindent nekünk adott. Például a szent sátor háromszáz évig állhatott, Efraim területén, Sílóban. „…minden a tietek…” (1Kor 3,21) Efraim harcosai, Júda férfiaihoz hasonlóan, nem űzték ki teljesen a kánaániakat, inkább adófizetőikké és robotos szolgáikká tették őket Gézerben. Ez a könnyebb, kényelmes és haszonleső megoldás később sok gondot okozott. A bírák korában azonban visszájára fordult a helyzet. A kánaániak felkeltek ellenük, és szolgáikká tették Izráelt. Ebben a világban nincsenek „arany középutak”. Ha nem számolunk le végérvényesen a régivel, az felzabál bennünket. Jézus Krisztus visszajövetelének teljesen új korszakára várunk, a kegyelem teljességének korszakára, ahol mindez bizonnyal másként lesz.

Ef 3,1–13.

357. dicséret

Lám, soha semmi nem elég! Még akkor sem, ha többet kaptunk, mint mások. Ezt a legnyomorúságosabban a pénzek elosztásánál tapasztaljuk. Valójában minden területen, bármivel kapcsolatban képesek vagyunk elégedetlenkedni, irigykedni, pedig inkább hálát kellene adnunk: „…mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (1Thessz 5,18) József fiai, Efraim és Manassé a leggazdagabb tájékon a legnagyobb területeket kapták az Ígéret földjén, Manassé törzse még a Jordánon túli területekből is kapott (1–2). Mégis azzal a panasszal álltak elő, hogy népességükhöz képest ez túl kicsi nekik (14–18). Igen, pont ez a lényeg: mihez képest kicsi vagy nagy valami? Mihez viszonyítunk? Csak abból indulhatunk ki, hogy minden kegyelem, és minden az Isten ajándéka az életünkben, aki nem a bűneink szerint bánt velünk. Minden hálaadás csak ebből a bizonyosságból fakadhat. Enélkül pedig bármink van, soha nem lesz elég. Bizony, nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel (1Tim 6,6).

Ef 3,14–21.

295. dicséret

Az Ígéret földjének birtokbavétele nem ment olyan hősiesen és zavartalanul, ahogy a „diadalos” leírások ezt elénk tárják. Áldott az Úr szava, mindenben színigaz. Nem tünteti fel diadalnak azt, ami nem az. Egyetlen diadal létezik: Jézus Krisztus győzelme a bűn, a halál, a gonosz felett. A városok közül többet nem sikerült elfoglalni, azok csak papíron kerültek birtokba, de nem ténylegesen. A papíron kimutatott statisztika, és a valóság közötti különbség mind a mai napig nagy probléma. Hét késlekedő törzs még neki se látott a honfoglalásnak. Talán már elfáradtak, belefáradtak a küzdelembe. Nagy kérdés, hogy mikor lehet elfáradni, megfáradni. Vagy Isten hívő népe számára mindegyik tilos (2–7)? Józsué biztatta őket, összeíratta az el nem foglalt területeket, majd Isten színe előtt, a sílói szentélyben (1) sorsvetéssel kiosztotta azokat a még lemaradt törzsek között, hét egyenlő részben. Az imádságos sorsvetés nélkülöz minden egyéni érdeket és érzelmet, valóban az Úr akaratára bízza az eseményeket (8–9). Micsoda kegyelem: ezek féltek, elfáradtak, megfáradtak, késlekedtek, mégis megkapták a részüket (10)! Hányszor félünk, megfáradunk, késlekedünk, nem élünk az Isten drága ajándékaival, érdemtelenül mégis megkapjuk az örökséget. Csak leborulhatunk ez előtt a kegyelem előtt.

Ef 4,1–16.

486. dicséret

Miután mindegyik törzs megkapta örökségét (1–48), Józsué is megkapta a neki járó részt. Igen, annak is jár valami, aki a nép élén fáradozott, felelősséget vállalt, erősítve és bátorítva övéit (49–51). Pontosabban fogalmazva: senkinek semmi nem jár, mert mindannyian csak „haszontalan szolgák” vagyunk, és azt tesszük, ami a kötelességünk (Lk 17,10). Mégis, milyen kegyelmes az Isten, hogy nem feledkezik el népének elöljáróiról sem: kegyelem, hogy minden méltatlanságuk ellenére egy időszakban vezethették az Isten rájuk bízott nyáját. Kegyelem az is, hogy ezt az Úr áldásával, sikerrel tehették, és bizony kegyelem az is, hogy valami rész még nekik is jut az e világi örökségből. Józsué azonban csak akkor kapta meg az övét, amikor a többiek már mind hozzájutottak a részükhöz. Az ő része saját törzsének, Efraimnak zord, terméketlen, hegyes részére esett, ahol felépítette városát, és abban lakott. Józsué legutoljára kapott részt, és nem a legszebbet kapta. Isten népe és Isten gyermeke a zord területet is otthonossá teszi krisztusi, szorgos szeretetével. Fontos, hogy ebben a világban is legyen részünk, otthonunk, ahol megnyugodhatunk, hitben és lélekben erőt gyűjthetünk, és ahol felkészülhetünk az „elmenetelre”.

Ef 4,17–32.

453. dicséret

A menedékvárosok meghirdetik az emberi élet szentségét, a hatodik parancsolat fontosságát, vagyis azt, hogy aki embert ölt, az bűnt követett el. Mindenkor, mindenkire nézve érvényes az egyértelmű parancs: Ne ölj! (2Móz 20,13) Azért ilyen rövid, tömör ez a tiltás, mert nincs „de”. Nem hivatkozhatunk sem igazságra, sem vallásra, sem hitre, sem politikai vagy eszmei meggyőződésre, sem semmi másra, hogy ezzel megindokoljuk a gyilkosságainkat – beleértve a közvetetten kivéreztetett emberi életeket, amelyek a lelkünkön száradhatnak. Az élet azonban e világon nem más, mint egymás és a lakott föld valamilyen formában való „felzabálása”. Nincs irgalom: folyamatosan ölünk és minket ölnek. Sokszor a másik halála jelenti a mi életünket, életterünket, lehetőségeinket: persze csak egy ideig. A bejutást az akkori menedékvárosokba a város véneinek döntése tette lehetővé. A pozitív döntés után a főpap haláláig a városban kellett tartózkodnia annak, aki vétlenül ölt embert. Csak a főpap halála után kapott végleges felmentést. A mi Főpapunk meghalt és feltámadott: valljuk meg bűneinket, azt is, amikor mások halálának részeseivé lettünk, kapaszkodjunk az Úr kegyelmébe, hogy irgalmat és oltalmat nyerhessünk. Ezután csakis irgalmasan lehetünk jelen a világban (Mt 5,7).

Ef 5,1–14.

500. dicséret

A léviták nem kaptak külön területet, mert az ő örökségük az Úr szolgálata volt, és nincs ennél nagyobb kincs (13,33). Mégis, ebben a világban valahol lenni kell, élni, megpihenni és visszahúzódni is kell – ezért a léviták is kaptak városokat, szám szerint negyvennyolcat, és kaptak legelőket is (3). Isten ténylegesen gondoskodik szolgáiról (4Móz 35,1–8). Ezek a lévita városok mindenütt ott voltak a többi törzs között. Isten szolgái elérhetők voltak mindenki számára, ott éltek népük között, és mindig bátorították, figyelmeztették a népet Isten Igéjével. Ezeket a városokat Izráel fiai adták át a maguk örökségéből a lévitáknak. Isten népe fenntartotta az Úr szolgálatának ügyét. Ez fontos intés nekünk. A léviták városaihoz tartozó legelők arra utalnak, hogy állattenyésztésből élhettek, és nem földművelésből. Ez a tény Isten népét is arra emlékeztette, hogy az Úr pásztora a népének, mi pedig ebben a világban az ő tulajdonai vagyunk.

Ef 5,15–17.

371. dicséret