A IV. századi egyházatya, Nazianzoszi Gergely a húsvétot az ünnepek ünnepének, minden ünnep anyjának nevezte – joggal, hiszen a középpontjában hitünk legfontosabb és legörömtelibb eseménye, Jézus Krisztus feltámadása áll. Ezt az ünnepet maga Jézus szerezte, amikor feltámadásának napján megjelent tanítványainak (Jn 20,19–23; Lk 24,36–49). Éppen ezért szűkebb értelemben véve minden vasárnap az Úr napja, a feltámadás ünnepe, de a keresztyénség legkorábbi hagyományai közé tartozott a feltámadás évenkénti kiemelt megünneplése is. Ez magától értődően a zsidó húsvét, a páska ünnepéhez kapcsolódott, nemcsak azért, mert az első keresztyének nagy arányban zsidó származásúak voltak, hanem legfőképpen azért, mert Jézus kereszthalálának és feltámadásának eseményei is e zsidó ünnep keretei között zajlottak le.

Feltehetőleg már a legkorábbi időkben, de a IV. századtól kezdve mindenképpen, a húsvéti ünneplés csúcspontja eredetileg nem a vasárnap délelőtti istentisztelet, hanem „húsvét vigíliája”, tehát a nagyszombat éjszakai virrasztás volt. A virrasztás egyrészt szintén a zsidó páskára utalt vissza, hiszen a kivonulás előestéjén a népnek virrasztania kellett Egyiptomban (2Móz 12,42), másrészt azonban előretekintés is volt, hiszen a korai egyház Jézus második, dicsőséges eljövetelét húsvéti virrasztáson remélte bekövetkezni (Lk 12,35–37).