Mára valószínűleg már minden honfitársunk megtapasztalta és megértette, hogy gyökeresen megváltozott világunk és benne mindennapi életünk is. Az év elején Kínából kiindult új koronavírus-fertőzés márciusra világjárvánnyá vált, és megdöbbentően gyors terjedése olyan rendkívüli intézkedéseket – határzár, karantén, a szabad mozgás és a személyes kapcsolatok szigorú korlátozása, a közösségi élet szinte teljes leállítása – tett és tesz szükségessé immár egész Európában, amelyek békeidőben eddig elképzelhetetlenek voltak; a második világháború megpróbáltatásaira és szenvedéseire pedig már csak a legidősebbek emlékeznek. Azt csak a történelemkönyvekből tudjuk, hogy évszázadokon át mennyi népbetegség, tömeggyilkos járvány – és egyéb természeti csapás – sújtotta, pusztította kontinensünket és vele együtt hazánkat is.

Mintha az elmúlt évtizedekben megszokott „boldog békeidőkben”, az európai emberek többsége számára elérkezett és élvezett fogyasztói társadalomban, a technológiai forradalmak újabb és újabb gyümölcseit féktelenül habzsolva, az orvostudomány, a gyógyszerkutatás fantasztikus fejlődésében bízva elfelejtettük volna, hogy a szenvedés és a halál életünk része.

Posztmodern, valójában neoprimitív korunk materialista, egoista, istentagadó, talmi bálványokban hívő, celebekért, influencerekért rajongó magányos tömegembere nem érti, amit a huszadik század kiváló protestáns gondolkodója, a hetvenöt éve, 1945. április 9-én a nácik által kivégzett Dietrich Bonhoeffer írt egyik börtönlevelében: „Szabadság, régóta keresünk téged fegyelem, cselekvés, szenvedés által; halálunkban, amikor meglátjuk Istent, megmutatkozol nekünk te magad.”