Mózes első könyve a kezdet kezdetéig vezet vissza. A világ teremtésének elbeszélése a mi mostani időnk és életünk eredetéről is szól. A teremtett világegyetem, a Föld és annak teljes gazdagsága a mi otthonunk, életterünk. Az Úristen által alkotott égitestek jelzik az időt, a napokat, valamint az ünnepeket, létezésünk legelemibb időegysége, a nap megszakítás nélküli ritmusa az esték és a reggelek, az éjszakák és a nappalok váltakozása.

A teremtés mind a hét napján „lett este, és lett reggel” (1Móz 1,5), ahogyan életünk minden napján lemegy és feljön a nap. Nem véletlen és nem felesleges az sem, hogy a teremtés első hat, „munkás” napján szinte minden egyes napnál ugyanazzal a fordulattal találkozunk: „És látta Isten, hogy ez jó.” (1Móz 1,10) A teremtés jó, szép, alkalmas, célszerű, ami azt jelenti, hogy rendezett világban lehetünk otthon. Ez ad értelmet és jelentőséget a mi munkálkodásunknak és fáradozásainknak is, ahogyan a Tízparancsolatban a szombatnapi parancsolat indoklásában olvassuk (2Móz 20,8–11).

Az utolsó munkanapon az egész addigi teremtési művet összegzi az Írás a nyomatékosítva hangsúlyozott megállapítással: „És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó.” (1Móz 1,31) A teremtés harmadik és hatodik napján, mintegy belső tagolásként két-két teremtési cselekményt olvasunk, ezeken a napokon kétszer hangzik az isteni minősítés, miszerint a teremtés és a teremtett jó.

A bibliai fejezetszámozás sajátossága, hogy a hetedik napról, a szombatról szóló tanúságtétel a második fejezetbe került át. A teremtés része a nyugalomnap, ahogyan a mindennapi, fárasztó munkavégzést pihenésnek, megállásnak, istentiszteletnek kell követnie, amely az áldás és a szentség forrása számunkra. Így teljes a teremtés, csak így teljes, jó, szép az életünk.