Címek és névelők

Csak egy névelő – gondolhatja a mindennapi nyelvhasználó. Pedig olykor nem kis fejtörést okoz e viszonyszó pontos alkalmazása.

A figyelmes olvasó gyakran találkozik azzal a jelenséggel, hogy a közlő írásban leválasztja a címről a névelőt: „hatvan év után újra olvasta a Kőszívű ember fiait, s e könyv újból hallatlanul nagy élvezetet okozott neki”; „az irodalomtanár megmondja, mi lesz a kötelező: Arany ember”; „Nekem tetszett a Pál Utcai Fiúk és az Aranyember”. Helytelen ez a leválasztás. Ha ugyanis a cím névelővel kezdődik, megőrzendő eme első elemének nagybetűs írásmódja: „hatvan év után újra olvasta A kőszívű ember fiait…”; „…megmondja, mi lesz a kötelező: Az arany ember”; „Nekem tetszett A Pál utcai fiúk és Az arany ember”. Az utóbbi közlésben több hibát is találunk: Jókai különírta Tímár Mihály történetének címében az arany ember kifejezést, azaz jelzős szerkezetnek tekintette: Az arany ember. Egybeírása tehát helytelen. A „Pál Utcai Fiúk” névelemei csak abban az esetben írandók nagybetűkkel, ha az ilyen nevű zenekarról beszélünk (ők így írják). Molnár Ferenc regényének ez tehát a pontos címe: A Pál utcai fiúk (a közlő a szövegösszefüggés alapján az irodalmi műre gondolt). A többszavas címekben egyébként csak az első szót és a tulajdonneveket írjuk nagybetűvel: Egri csillagok, János vitéz, A magyarok krónikája. (Nem pedig így: „Egri Csillagok”, „János Vitéz”, „A Magyarok Krónikája”.)

Ha folyamatos szövegben is egyértelművé szeretnénk tenni a cím névterjedelmét, alkalmazhatunk idézőjelet – a zökkenőmentes olvashatóság érdekében is. Következzen két példa. Napi olvasmánya „A királyok első könyve” és „Pál első levele a korinthusiakhoz”. Vagy: Kovalovszky Miklós „Emlékezések Ady Endréről” című ötkötetes összeállítását tanulmányozza; Hamvas Béla „Öt meg nem tartott előadás a művészetről” című esszéjét olvassa.

A pontos nyelvhasználat tehát olykor egy – látszólagos – apróságon múlik, például azon, hogy miképp írtunk le egy „a” betűt…