Az Ige mellett

IV. 26. VASÁRNAP

(5) „Szeressétek az Urat, a ti Isteneteket, és mindenben az ő útjain járjatok...” (Józs 22,1–8)

Az Úr, a mi Istenünk szeret bennünket. Ezt a szeretetet egyszülött Fiában mutatta meg az Isten. Ez a szeretet legyőzte a bűn zsoldját, a halált. Ebből a szeretetből élünk mindennap. Ez a szeretet az örök élet bizonyosságából fakadó szeretet, amely eltöröl mindent: minden gyarló emberi érdeket, minden itteni önző küzdelmet és harcot. Azonnal vitába szállnánk ezzel a kijelentéssel, hiszen Isten népének és az egyes hívő embernek is vannak értelmes harcai ebben a világban – mégis, most inkább ne akarjunk vitázni. Sajnos, zsigeri bennünk az állandó konfrontáció. Nem tudunk másként létezni. Mindenki joggal védi a sajátját, vagy azt, amiről azt gondolja, hogy a sajátja. Csak a megváltás segít rajtunk. Az Úr útján járni nekünk csakis Jézus Krisztus követésében lehet. De mit jelent ez? Ezen az úton járva megbecsüljük és védjük az ígéret itteni földjét, a Krisztusban testvéreinket, valamint a saját kincseinket: lehetetlen ebben a világban Jézus Krisztust másként követni. De szánalmasak vagyunk, ha hitben járva nem látunk tovább: az ígéretek kiteljesedésére, a megváltás teljes valóságára, az „odaátra”. Nagy nyomorúságunk, hogy mi szinte csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, és ez látszik is rajtunk (1Kor 15,19).

Ef 5,18–20.

115. zsoltár


IV. 27. HÉTFŐ

(33) „Nem gondoltak többé arra, hogy hadat indítsanak ellenük…” (Józs 22,9–34)

Mennyi baj származhat félreértésekből: sértődés, harag, bosszú, harc, háború. Van-e hitünk, bölcsességünk és ebből fakadó higgadtságunk arra, hogy imádkozva és kivárva a kellő időt, végiggondoljuk a helyzetet – mint József tette Mária esetében (Mt 1,20) –, és csak utána cselekedjünk? Személyes tapasztalatom, hogy mindig akkor születnek áldott döntések, ha nem azonnal és indulatból – végképp pedig nem elvakult buzgalomból cselekszünk. A keleti törzsek visszatértek a Jordánon túli területeikre. Ekkor úrrá lett rajtuk a testvéreiktől való földrajzi távolság miatti elszigeteltség érzése. Építettek tehát egy nagy oltárt, hogy arra tekintve emlékezzenek szabadító Istenükre és a közösségre testvéreikkel (9–11). Ezt a nyugati törzsek nemcsak elszakadási kísérletnek vették, hanem legfőképpen Isten elleni lázadásnak (16–19), és hithű buzgalmukban majdnem rátámadtak testvéreikre. Hála az Úrnak, hogy mégis a megfontolt egyeztetésekkel kezdték, amelyek során kiderült, hogy nem újabb áldozati oltárt akartak állítani a keleti törzsek, hanem az Istenükhöz és az egymáshoz tartozásukat akarták erősíteni (21–34). Tisztázódott a félreértés, rendeződött minden, nem akartak többé hadat indítani saját testvéreik ellen. Az egy oltár, egy áldozati hely törvényi rendelése (3Móz 17,8–9) evangéliumi üzenetet hordoz, hiszen Isten népének egysége, öszszetartozása mellett előremutat Jézus Krisztus egyetlen, tökéletes áldozatára, egyetlen Istenünk páratlan, megváltó és üdvözítő szeretetére.

Ef 5,21–33.

395. dicséret


IV. 28. KEDD

(11) „…nagyon vigyázzatok…” (Józs 23)

A világ legnehezebb kérdése ez: hogyan szerethetem a másikat úgy, hogy közben ne adjam fel hitemet, a rám bízott értékeket, saját magamat. Amikor elkülönülünk másoktól, akik számos módon idegenek számunkra, akkor azzal nem szabad azt kifejeznünk, hogy a másikat nem szeretjük, netán megvetjük. Ilyet soha nem tehet a krisztusi ember! Hiszen a mi Urunk is mindig az embert nézte. Aki azonban hitében gyenge, az inkább maradjon „zárt”, mint hogy hűtlenné legyen. Nyitott csak erős hitű ember lehet, aki hitével megtermékenyíti környezetét. Az Úrhoz hűtlen és önfeladó nyitottság öngyilkosság, halál és pusztulás (16). A mi Urunk azonban életet akar ajándékozni a világnak (Jn 3,16) és általunk sokaknak.

Ef 6,1–4.

128. zsoltár


IV. 29. SZERDA

(1) „Odaálltak Isten színe elé.” (Józs 24,1–15)

Nem ti, hanem én – így szól az Úr (13). Mindent Isten cselekedett. Tömör összefoglalása ez Isten népe eddigi történetének: az Úr kihozta népét és bevitte (5; 13). Ez a két szó kifejezi az Úr cselekvésének minden áldását: ő kihoz bennünket a halálból, és bevisz az életbe! Az Úr színe előtt megállva, elcsendesedve megalázkodik bennünk a lélek: minden nyomorúságunk ellenére micsoda kegyelemben részesülünk! Az Úr színe előtt állva felragyog a krisztusi, megtartó kegyelem, és helyére kerül az életünk, Isten erőt, megnyugvást, megoldást, üdvösséget ajándékozó rendjében. De még az is kegyelem, az is Isten cselekvése, hogy az ő színe elé állhatunk, az ő színe előtt élhetünk, és az ő megváltó szeretetére tekintve összegezhetjük eddigi életünket. Nem megkeseredve, hanem hálákat adva. Az Úr talál meg bennünket mint elveszetteket (Lk 15,24). Az Úr végzi el azt is, hogy még ma eldönthessük, hogy Jézus Krisztust követve őt szolgáljuk, házunk népével együtt (14–15). Egyébként ez a kegyelem azt is beláttatja velünk, hogy nincs is értelme mást szolgálni, csakis az Urat, általa pedig abban teljesedik ki az emberi élet, ha szeretetben szolgálunk egymásnak (Gal 5,13).

Ef 6,5–9.

134. zsoltár


IV. 30. CSÜTÖRTÖK

(29) „…meghalt Józsué, Nún fia, az Úr szolgája…” (Józs 24,16–33)

A könyv végén három temetésről olvasunk. Meghalt Józsué, eltemették a saját városában (29–30). József holttestét hazahozták Egyiptomból, és most eltemették azt az ígéret földjén, Sikemben (32). Meghalt Eleázár főpap, Áron fia is, akit Gibeában temettek el (33). Mindhárman idegen földön éltek, és beteljesedett rajtuk Isten ígérete. Most mindhárman az ígéret földjében pihennek. Hűséges Istenünk beteljesíti ígéreteit. Lehet, hogy e földi létben nem éljük meg mindazt, amiért imádkoztunk és küzdöttünk, de akkor sem hittünk és éltünk hiába. Mindhárman az Úr szolgái voltak (29). Nincs ennél nagyobb méltóság: az Urat szolgálva élni, dolgozni a magunk helyén, a magunk „hivatásában”, és másokat is az Úr szolgálatára indítani. Mi a magunk erejéből képtelenek vagyunk az Úr szolgálatára (19). Az Úr kegyelme hív el bennünket erre a szolgálatra (17–18). Mindhárman meghaltak, és reménységben haltak meg (29–33). Sok minden történhet velünk az élet útján járva. Urunk, kérünk, ne engedd, hogy megkeseredjünk, add, hogy az örök élet krisztusi reménységével, a te örök irgalmadba kapaszkodva mehessünk el innen! Akkor egy kőoszlop emlékeztette a népet a reménységre, ma Isten Igéje emlékeztet bennünket Jézus Krisztus feltámadására (1Kor 15,1–2).

Ef 6,10–24.

35. zsoltár


V. 1. PÉNTEK

(17) „…fogságba viteltől Krisztusig…” (Mt 1,1–17)

Egy fárasztó nap után hazaérni, de aznapi feladatunkat becsülettel elvégezve eljutni hazáig: hála, öröm, remény és megnyugvás. Sok minden történhet ma is, de biztos és áldott úton vagyunk: Krisztusban, Krisztusig. Sok név olvasható ebben a nemzetségtáblázatban, egyenként is elidőzhetnénk minden személy kilétén, szerepeltetésének teológiai üzenetén. A lényeg azonban az, hogy Isten ezeket mind arra használta fel, hogy eljöjjön Krisztus, hogy eljussunk Krisztusig. Máté gyönyörű rendben fogja egybe az áttekinthetetlennek tűnő évszázadok lényegét: Krisztusig. Gyarló életünk fogságától Krisztusig; a betegségtől a gyógyulásig, a bűntől a bocsánatig, a haláltól az életig, a gonosz hatalmától a szabadulásig, az emberileg megoldhatatlantól az Isten hatalmas szeretetéből fakadó megváltásig: ez az evangélium. Ennek dokumentuma Máté evangéliuma. Isten Lelke által ez a dokumentum megelevenedik számunkra, megelevenít minket, mint ahogy a partitúra hangjegyei csodálatos, élő, eleven zenévé állnak össze, és a mennyei világ örömére hangolnak bennünket, amikor azt hallgatjuk.

1Móz 1,1–25.

248. dicséret


V. 2. SZOMBAT

(20) „…a Szentlélektől van.” (Mt 1,18–25)

A Szentlélektől való Jézus Krisztus születése (18). Nemcsak abban a csodálatos értelemben, ahogy Mária áldottan fogant a Szentlélektől (20), hanem Jézus Krisztus születése maga, mint a megváltás isteni szándéka, ezáltal az Isten ígéreteinek beteljesedése is az Úrtól, Isten Lelkétől való (22; Ézs 7,14). Ezáltal nemcsak valljuk, hanem mindenkor tapasztaljuk, életünk utolsó percéig és azon túl az isteni teljességben, hogy „velünk az Isten”. (23) A Szentlélektől való az, hogy életünk áldott, értelmes, krisztusi életté lehet (18). Ilyen értelemben, Isten népe áldott állapotban van a Szentlélektől. Nemcsak Mária, hanem József is áldott állapotban volt. Isten Lelkének áldott vezetésével lettek jegyesek (18). A Szentlélek erejével hordozták a próbatételeket (19). A Szentlélek bölcsességével maradhatott higgadt József, hogy a külső provokációk ellenére is imádsággal végiggondolja helyzetüket (20). A Szentlélektől való az angyali kijelentés csodája (20). Ez az Isten Igéjének, kijelentésének csodája. A Szentlélektől való, hogy a halál árnyékának völgyében járva megnyílik az ég (Mt 3,16), és az örökkévaló Úr szabadító irgalma emberi értelmet meghaladó módon magához ölel bennünket, megnyugtat, eligazít, megigazít, megszentel és megvált (21): „…ne félj…” (20). 1

Móz 1,26–31.

8. zsoltár