Az ölelés ideje
„...és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak.” (Préd 3,5) Soha nem gondoltam volna, hogy a fenti igének milyen szomorú súlya lesz az életemben. Mert még a háborúban is egy-egy „véget nem érő” csata befejeztével megölelték egymást a katonák – sokszor az ellenség harcosaival is –, megköszönve a kitartást és az életet. Mert a kitelepítések idején is az együtt lévő családtagok talán még jobban és még többször ölelték meg egymást, mint az egyszerű hétköznapokban otthon, amikor minden ment a maga megszokott medrében.
Sok emberi lélekkel foglalkozó szakember írja le újra meg újra, hogy mennyire fontos az érintés, az ölelés. Hogy micsoda energiákat adhat az a két-három pillanat, amíg megsimogatjuk, magunkhoz szorítjuk a másikat. De olyan sokszor nem tettük meg, mert siettünk. Mert nem akartunk érzelgősek lenni, netalán gyengének mutatkozni. És lám, most pedig nem szabad, nem lehet megtennünk még családon belül sem – hát eljött ennek az ideje is.
Annyi minden történik velünk, amire azt mondjuk: nem gondoltam volna, hogy megtörténhet velem, velünk. És lám, eljött az ideje a prédikátori szónak: „és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak.” A koronavírus-járvány kitörésének elején, még a kijárási korlátozás kihirdetése előtt, Zalaegerszegen jártunk egy félhivatalos ügyet intézni. A szakember, aki tulajdonképpen barátunknak is mondható, már messziről kiabálta: „Nincs puszi, nincs ölelés!”
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!