Ezt a kérdést időnként kimondva-kimondatlanul felteszik egymásnak az emberek, általában nehéz időkben, megpróbáltatások között, amikor hirtelen sok minden megváltozik körülöttünk, és valami szokatlan történik az életünkben. Ilyenkor különösképpen is erős érzelmi töltése van, és hangsúlyossá válik minden szava. Ezt a kérdést szokták feltenni Istenben hívő embereknek is a nehéz időkben, ezáltal mintegy kiprovokálva az újabb kérdést.

Ezt érezhette át a zsoltáros is, akit – különös egybeesés a mostani időkkel – az töltött el nagy keserűséggel, hogy valamilyen okból nem mehetett az Úr házába, és a hite miatt gúnyolták is: „Hol van a te Istened?” (Zsolt 42,4) E szavakban azonban érződik a kérdezők hitetlensége is: azt gondolják, hogy az Isten sehol sincs. Hasonló kérdés felmerülhet a vallásos emberben is, főleg a nehéz napokban. Hiszen amikor az életünk a megszokott mederben folyik, sikerek és a remélt karrier útján halad előre, azt természetesnek vesszük, nem teszünk fel ilyen kérdést. Ilyenkor „kegyes hozzánk a sors” – szoktuk mondani.

Ezt az Istent a nehéz napokban is felismerte Jób, amikor a jó mellett a rosszat is elfogadta tőle. Hitvallása szerint ugyanis Isten a megpróbáltatások között is ugyanaz, mint a napfényes napok idején volt (Jób 1,21; 2,10). Azonban bárki teszi fel ezt a kérdést – gúnyos éllel vagy jóhiszeműen –, az mindenképpen elgondolkodtató. A különbség az, hogy a hívő ember tudja is, hiszi is az erre adandó választ. Tudja, hogy Isten létező földöntúli lény (Jn 4,24), aki a világ és benne az ember Teremtője, Gondviselője, és aki szereti is ezt a világot (Jn 3,16). Lényét tökéletesen megismerni nem tudjuk, mert véges emberi értelmünkkel csak egyes jelenségeiben lehet fogalmunk róla. Ő az a láthatatlan valóság, akit többen csak „sors”-nak neveznek, előre ki nem számítható tényezőnek, vagy egy neves sebész-főorvos meghatározása szerint: ő a véletlen.