Babits Mihály Húsvét előtt című versét 1916-ban írta, a Zeneakadémián rendezett március végi Nyugat-matinén olvasta föl, és pusztítás elleni lírai felszólalása azóta a humanista szellem egyik alapműve. Nem harcos győztest énekelt a pokol-malomban, „inkább / szerelmet, embert, életeket, / meg nem alvadt fürge vért”, a feltámadással együtt a békereményt – e sok-sok poétikai megoldást, lírai árnyalatot, érzelmet, indulatot, szenvedélyektől szétfeszített expresszív formát, a népdalok és zsoltárok tiszta hangját ötvöző rapszódiában.

Kiváló értelmezések olvashatók a költeményről, az idegesen nyugtalan ritmusról, a „zaklatott, egymásba indázó mellékmondatokból felépülő hatalmas versmondat” erejéről; a rendet végül megalkotó erkölcsi erőfeszítések megtalálásáról, hogy „legyen béke már! / Legyen vége már!” Noha e mostani húsvét előtt ugyanez a vágyunk öltött formát az imákban, sejthettük: még nem lesz vége. Azt is tudtuk, hogy addig nem lehet vége, amíg a szívünkbe nem költözik vissza a béke. Hogy amit a húsvétvárás már oly régóta nem tudott rákényszeríteni a fogyasztói társadalomra, azzal kényszerhelyzetben mégis találkozni kell. Nem feltétlenül a „világbéke” utópisztikus gondolatával, de legalább a saját belső békénk, elcsendesülésünk, önmagunkba tekintésünk, az önmagunkkal való szembesülésünk állapotával.