Most, a bezártság idején is megvan minden lehetőségünk a lelki kapcsolattartásra. Mégis, pontosan érzékeljük, hogy test nélkül mindez kevés. Elvileg mindig is tudtuk, hogy test és lélek merev, dualista szétválasztása, amely a keresztyénséget egyébként sokszor megkísértette, sőt ma is megkísérti, ellentmond a személyiség egységének. Még ha fogalmilag különbséget tudunk is tenni test és lélek között, a valóságban, a személyiségen belül a kettő szétválasztása lehetetlen. Test és lélek nemhogy összetartozik, hanem a kettő egymást feltételezi. Minden, ami az embervilágban zajlik, a testen keresztül történik. Még az is, amit hagyományosan „lelkinek” nevezünk. Innen van az, hogy az egymástól való fizikai elzártságot hiányként éljük meg, noha amúgy minden lehetőségünk adott, hogy egymással érintkezzünk. A kommunikáció ezernyi formájával élhetünk, de semmi sem pótolhatja a valóságos találkozást, a testi jelenlétet.

Hallottam olyan hangokat is, hogy az interneten közvetített istentiszteletek elindulása azzal a veszéllyel járhat, a járvány múltával az emberek nem akarnak már templomba menni, mert így kényelmesebb. Ettől én nem tartok. A fizikai, tehát a testeken át közvetített együttlétet nem pótolja semmi. Nem véletlen, hogy amikor egy közösségben találkozunk, a testek is találkoznak. Egy kézfogás, egy puszi. Érintés. Testbeszéd. Miért is van ez így? Azért, mert a test a személyiség lényegéhez tartozik.