Kain és Ábel tragikus történetét jól ismerjük. Előttünk van a lehorgasztott fejű testvér, a föld gyümölcséből vitt áldozat, a gyilkosság a mezőn. A tett nem maradhatott következmény nélkül, az Úr ítéletét és a gyilkos kétségbeesett szavait visszhangozza a Szentírás: Kain tudta, hogy a föld nem tartja el többé, kóborló lesz, aki még Isten elől is rejtőzni fog. Félt, hogy bárki meggyilkolhatja, de ettől végül a rátett jelnek köszönhetően nem kellett tartania. A sóhaj fülünkbe cseng: „Nagyobb a büntetésem, semhogy elhordozhatnám!”

Mi volt elhordozhatatlan ebben a büntetésben?

Kain földműves, a gyilkosság következményeként elszegényedő gazda. A földhöz ért, semmi máshoz, és termőterület nélkül bolyong megélhetést keresve. Tragikus kép, az ókori izraeliták jól értették ezt. Ha a hontalanok millióira tekintünk, érezzük: ez nehéz sors, sokan osztoztak benne a történelem során, de oltalmat és megélhetést keresőként lehet élni.

Ráadásul Kain, mint a legtöbb ember, túlságosan keménynek érzi bíráját, és nagyvonalúan szemléli önmagát. De Kain ölt, ítélete nem lehetne más, csak halál (lásd 2Móz 21,12). Ehhez képest a kitaszítás nem tűnik súlyosnak, csakhogy az ököljog, a törzsiség világában semleges ember nem létezik. Barát van és ellenség. Márpedig Kain nem lehet barát – ezért kell a jel, amely megvédi a legrosszabbtól. Azért ne feledjük: ez nem csupán az első gyilkos története, hanem azt is hirdeti, hogy Isten még a gyilkos életét is megoltalmazta.

Mit érzett elhordozhatatlannak a kegyelmet nyert gyilkos? A 13. versben használt szó jelenthet bűnt és büntetést is, vagyis érthetjük Kain szavait a bűnével szembesülő ember sóhajtásaként is: „Nagyobb a bűnöm, semhogy elhordozhatnám.” Idegenként, bűntudattal, ellenben Isten nélkül élni. Ez tényleg elhordozhatatlan.