A hercegnő karjába vette a kisbabát. Mirjam a nád közül figyelte minden mozdulatát. Igazság szerint sohasem látott közelről ilyen gyönyörű lányt. Valódi hercegnő volt: magas, karcsú, a ruhája finom patyolat. Fürdőzéshez készült, ezért ékszereit, felsőruháit levette, de tömérdek hajának fonataiban így is ott csillogott vagy félszáz, ékkövekből csiszolt gyöngy. A hercegnő bőre sötétebb volt, mint az egyiptomiaké vagy a zsidóké, hiszen az édesanyja Núbiából, a Nílus alsó vízeséseinek vidékéről, Afrika szívéből származott. A núbiai büszke, harcos nép volt, ám Egyiptom folyton leigázta őket. Így tett Ramszesz is. A békekötés napján persze feleségül vette a núbiai király lányát, és hamarosan megszületett a kis sötétbőrű hercegnő, aki a fáraó lánya volt ugyan, de az apját nem sokat látta. Annál többet hallott a núbiai nagy harcosokról, akiket most Ramszesz a saját seregébe kényszerít, hogy leigázzanak más népeket. És sokat hallott Núbia kincseiről, gyémánt- és aranybányáiról is, amelyek mostanában csak nyomorúságot hoztak az országnak.

A Níluson egy bölcső ringott, benne egy fekete, göndör hajú kisfiú, aki torkaszakadtából üvöltött. A hercegnő nem állhatta meg, kivette a kicsit a kosarából, hogy megvigasztalja.

– A zsidók gyermekei közül való, akiket apám ugyanúgy rabságban tart, mint anyám fekete bőrű népét – gondolta magában, és el is facsarodott a szíve azonnal. Mert ugyan a núbiai harcosok megbecsült tagjai voltak a fáraó hadseregének, ám a núbiai arany családok ezreinek életét tette tönkre. Ugyanis Egyiptom aranyát Núbiában bányászták, embertelen körülmények között. A hercegnő nem tudhatta, de egy család egyheti megfeszített munkával legfeljebb egy teáskanálnyi aranyat tudott kinyerni a sivatag kőzeteiből. A hercegnő csak azt tudta, hogy népéből sok ezren robotolnak és halnak meg az aranybányákban, hogy a fáraónak méltó sírboltja legyen. A bányászok között szép számmal gyerekek is akadtak, akik sokszor a tizedik életévüket sem élték meg.

– De nekik még mindig nagyobb szerencséjük van, mint a zsidóknak – húzta el a száját keserűen a hercegnő, amikor arra gondolt, hogy az apja parancsára a zsidó fiúcskákat azonnal megölik, alighogy megszülettek. – A núbiai kisfiúk legalább élhetnek néhány évet. Ez a kicsi viszont már most halálra van ítélve.

A hercegnő könnyes szemmel nézett a babára:

– A héberek gyermekei közül való ez.

– És milyen szép – szólt a hercegnő udvarhölgye, aki azonnal megsejtette, mire készül az úrnője. – És okos is! Nézd csak, hogy csillog a kis szeme, ahogy rád néz!

A gyerek valóban elhallgatott. Lefoglalta a hercegnő hajtincsei közé font sok csillogó gyöngy. Apró kezeivel megpróbálta elkapni a gyöngyöket, és hogy nem sikerült, nagyokat kacagott.

A hercegnő felemelte a fejét, és most már parancsolóan szólt:

– Megtartom! Mózes lesz a neve, mert a vízből húztam ki – simította végig a gyermek arcát, és az, mintha értené, hogy az életét köszönheti a hercegnőnek, a nyaka köré kulcsolta apró babakarjait.