Imádni csakis az egyetlen, élő Istent lehet. Imádat csakis az Úrnak jár. Amikor a napkeleti bölcsek azért tesznek meg hosszú és veszélyes utat, hogy imádják a „királyt”, akkor ezzel azt hirdetik meg, arról tesznek vallást, hogy Jézus az Isten Fia (1–2). Aki azonban nem Jézus Krisztust imádja, az mindenre képes: mint az önmagát imádó Heródes, aki értesüléseket szerez, hamisan láttat, és közben gyilkos indulattal bármit képes a maga számára kamatoztatni, vagy mint az Írást részleteiben tökéletesen ismerő tudós papok, akik semmit sem tudnak Isten megváltó szeretetéről, és nem látják a fától az erdőt. Isten imádása nélkül tombol a gonosz, írástudók és „írástudatlanok” között egyaránt (3–8). Az emberi élet csakis az Úr imádásában teljesedhet ki. Ekkor kerül a helyére az emberi élet: örvendezik, ajándékot ad, önmagát, mert emberfeletti ajándékot kapott, üdvösséget, örök életet, mindennél többet. Aki Istent imádja, az alázattal beismeri a maga nyomorúságát, és egyedül az ő megváltó, krisztusi szeretetétől várja a megoldást. Az Úr felemeli az őt imádókat, kijelenti magát nekik. Lám, van még remény, hiszen távoli vidékek bölcsei imádják az Urat (9–12).

1Móz 2.

25. zsoltár

Van-e menekvés? Heródes haragra lobbant, és hatalomféltésből megöletett minden kétéves és annál fiatalabb gyermeket. Az evangélista tényközlő tárgyilagossággal tárja elénk az eseményeket. Éppen ettől lesz igazán megdöbbentő: mire képes a gonosz által megszállott ember, milyen ez a bűntől megrontott világ. Heródesek mindig voltak és mindig vannak. Mi is Heródessé leszünk, amikor indulatból, féltékenységből pusztítunk, amikor semmi nem szent, amikor semmi nem számít (16). Isten kegyelmében részesülünk, ha megszomorodunk a világ nyomorúságán, ha tudunk sírni (5,4). Kegyelem, ha ez a sírás nem lesz hangos és vigasztalan jajgatássá, vagyis ha nem megkeseredve, hanem reménységgel sírunk, imádkozva sírunk, látva az Úrtól elkészített megoldást, a maradandó vigasztalást (18; Jel 21,4). Az Úr menekülést készített övéinek, Józsefnek és családjának. Az Úr szabadulást készített népének. Amikor testi szemeinkkel azt látjuk, hogy nincs menekvés, meg ne rettenjünk, hiszen amikor Jézus Krisztus számára nem volt menekvés, Isten éppen akkor mutatta meg, hogy az ő hatalma legyőzi még a halált is: harmadnapra feltámadott. Ahol nincs menekvés, ahol az emberi lehetőségek véget érnek, ott kezd igazán munkálni az Úr kegyelme (13–15).

1Móz 3.

308. dicséret

Nagy Heródes (Kr. e. 37 – Kr. u. 4) meghalt (19). Meghalnak az e világon leghatalmasabbak is, meghalunk mindnyájan, és utána meg kell állnunk az Úr színe előtt: „Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé…”, hogy kiderüljön, vajon őneki kedvesen éltünk-e (2Kor 5,9–10). Minket őriz az Úr az üdvösségben, mint Józsefet és családját. Még akkor is így van ez, ha ebben a világban már nem őriz meg bennünket, hanem hazahív örökkévaló országába. Milyen nyíltan szól Isten Igéje az emberi tényezőkről is, amelyek a hívő embernél is jelen vannak! Lám, nem mindig szégyen idegenbe menekülni (2,13), nem mindig gyengeség félni, ahogyan József sem Betlehembe ment vissza, mert ott Heródes kegyetlen fia, Arkhelaosz uralkodott (22). Urunk mindent a kezében tart. József és családja életében ezekkel az eseményekkel is mindent szépen intézett, miközben kijelentette magát (22), és az üdvösségünket munkálta, hogy beteljesedjék az Írás Jézus Krisztussal kapcsolatban (Ézs 11,1), hiszen Názáret sarjat jelent (23). A kivágott, kipusztultnak tűnt törzsből új élet, új hajtás fakad; halálra ítélt életünk számára van reménység a Krisztusban.

1Móz 4.

36. zsoltár

Vízzel és Szentlélekkel. Mindig kellenek Keresztelő Jánosok, akik az Isten kiáltó hangjai lesznek az élet pusztaságában mások számára (3), amiként bizonyságot tesznek Jézus Krisztusról, és utána eltűnnek a színről, hogy a megváltó Jézus legyen minden mindenekben (Jn 3,30). Mi vízzel keresztelünk, aki utánunk jön, az végzi el a lényeget, ő Szentlélekkel keresztel (11). Amikor bizonyságot teszünk Jézus Krisztusról, elmondunk mindent, amit tudunk. De azzal a bizonyossággal tegyük ezt, hogy noha a mi szavunk erőtlen, „vízzel keresztelés”, de utánunk jön az Úr (11), aki mindezt Lelkének erejével megpecsételi, igazzá, elevenné, élővé és hatóvá teheti sokak életében. Amit az Úr tesz hozzá szavainkhoz, az a megváltás, az az evangélium, az a keresztyénség. Kell a „keresztelői” szolgálat, de nem elég: Krisztus kell, az ő Lelke kell. Az ő minden hűséges szolgálat nyomában járó, áldó hatalmával. Gondoljuk végig, mi mindent jelent ez: bűnvallás és bűnbocsánat (6), intés és vigasztalás (7–10), az áldozathozatal és a megtéréshez illő élet tekintetében (10). A mi intésünk riogat és megfélemlít, Krisztusé megvigasztal, és nem félelemből, hanem hálából indít új életre. Krisztusról szóló szavaink nyomán jön maga az Úr.

1Móz 5,1–6,8.

82. zsoltár

Keresztelő János keresztsége a megtérés és bűnbánat keresztsége. A bűntelen Jézus azért keresztelkedett meg Jánosnál, hogy ezzel meghirdesse: ő mindenben közösséget vállal népével, részese népe minden nyomorúságának, és azokat magára veszi, rólunk leveszi, minket megvált. Jézus nem magáért keresztelkedett meg, mintha őneki lenne szüksége bűnbánatra, megtérésre, bűnbocsánatra, hanem népéért, értünk, vagyis azért, hogy kifejezze: halála által nekünk szerez feloldozást és megoldást, feltámadásával nekünk ajándékoz örök életet (13–15). Ember erre képtelen. Belegondolok: mennyire nem tudok osztozni a másik nyomorúságában, nemhogy nem tudom magamra venni azt, hanem inkább menekülök az elől, amíg csak tehetem – nem tudok érdemben segíteni, nem tudok lényegi megoldást ajándékozni. Egyikünk sem képes erre. Isten úgy töltötte be igazságát, hogy kegyelmezett nekünk: Jézus Krisztusban nemcsak osztozott sorsunkban, hanem hatalmával levette rólunk nyomorúságos életünk halálos terhét. Megnyílt az ég (16). Az Úr Lelke megelevenítette testünket és lelkünket (16). Isten gyermekeivé lehetünk mi is, akik hallják az Úr szavát. Az ilyen emberekben gyönyörködhet az Úr (17).

1Móz 6,9–7,24.

124. zsoltár

Mivel élünk? Most az első kísértésből induljunk ki (3–4)! Ez a kísértés a mindennapi kenyérrel, a megélhetéssel, az egyre jobb megélhetéssel kapcsolatos, valamint azzal, hogy mindent a magunk érdekében használjunk fel, és soha ne lássunk nagyobb összefüggésekben. Ez a lelkület mindenkiből és mindenből hasznot húzna, „kőszívvel” még a kövekből is. Isten szava, Igéje mint lelki kenyér élteti igazán az embert. Igen, kenyérrel is él az ember, de nem csak kenyérrel él. Ugyanis az embert elsőrenden Isten szava élteti. Mi éltet? Mivel élsz? Ez itt a kérdés! Mert amivel táplálkozol, az vagy. Amivel élsz, olyan módszereket alkalmazol másokkal szemben is. Nem emlegetni kell az igéket, hanem élni azokból, és élni azokkal, azok szerint élni. Elgondolkodtató, hogy mi, akik hirdetjük és fogadjuk az Isten Igéjét, mennyire bízunk annak éltető, tápláló, megújító erejében a „testi világ” keretei között. Sajnos, ki kell mondani, egyre több az aggasztó jel arra nézve, hogy közöttünk is mindent elural a kenyérkérdés.

1Móz 8.

40. zsoltár

Isten országának evangéliuma gyógyít. Sokan haltak meg mostanában körülöttünk, számunkra fontos emberek. Sokan súlyos betegek, testileg és lelkileg szenvednek, erőtlenek, mindenféle kínokban gyötrődnek. Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó, mert nemcsak hatalmasan hirdette a megváltás evangéliumát, hanem a megváltás előízét adta azzal, igazolva mennyei hatalmát, hogy meggyógyította a testi, lelki, mentális betegeket, mindenféle erőtlenséget, mindazt a sok nyomorúságot (23–25), amely miatt a halál árnyékának völgyében vergődünk (12–17). Ő nem magának halászott embereket. Jézus nem valamiféle elvnek, ügynek, identitásnak toborozott „katonákat” (18–22). Ő az Isten megváltó szeretetét ajándékozta a világnak, zsidóknak és pogányoknak egyaránt (15). Az itteni gyógyulás azonban csak átmeneti. Az igazi gyógyulás az örök élet, az üdvösség, amely már itt elkezdődik, és odaát kiteljesedik a Jézus Krisztusban. Hitben járva szeretjük ezt az életet, de mindennél szánalmasabbak vagyunk, ha nem látunk túl ezen az életen (1Kor 15,19).

1Móz 9.

256. dicséret