Hitbeli nevelés határozta meg a gyermekkorát?

Az érmelléki Bihardiószegen születtem és nőttem fel. Mintegy ötezer lélekkel a Királyhágómelléki Református Egyházkerület akkori legnagyobb falusi gyülekezete volt a mienk. Gyermekkoromra már lényegesen megcsappant ez a lélekszám, és a kommunista berendezkedés etnikailag is átrendezte a falu képét. A régiek lelki tartása azonban továbbra is érződött. Habár az úttörőmozgalom mindent megtett, hogy lefoglalja a vasárnap délelőttöket, ez nem gátolta akkori lelkészünket, Kicsi Józsefet, hogy szombat délután konfirmációi oktatást tartson a fiataloknak: több mint negyvenen konfirmáltunk. Vágytam ezekre a foglalkozásokra. Nem volt saját kátém, közkézen forgott belőle néhány, ezért igyekeztünk mindent még az órán elsajátítani. A lelkipásztorom ebben az időben jegyezte meg édesapámnak – akitől ezt csak később, teológusként tudtam meg –, hogy akár még lelkész is válhatna belőlem.

Hogyan vezetett az útja a teológiára?

Tradicionális, vallásos család voltunk, édesapám a fordulat után, amikor már lehetett, presbiterséget, később gondnoki szolgálatot vállalt. Öcsémmel együtt rendszeresen jártunk templomba. Ez nem volt egyértelmű, mert már akkor is létezett a „kikonfirmálás”.

Mi megjártuk a gyülekezeti hierarchia lépcsőfokait: először orgonát fújtattunk, majd az énekszámtáblát raktuk ki, később egyházfik is lettünk. Teológusként mint tanuló-segédlelkész is szolgáltam a gyülekezetben. A pályám kiválasztásában Gellért Gyula, akkori lelkészem, későbbi érmelléki esperes motivált.

Milyen szerepe van a családnak a lelkészi szolgálatban, a gyülekezet közösségében?

Feleségemmel, aki hittantanár a környező falvakban, három gyermekünk van. A családot mindig olyan, Isten áldotta lehetőségnek tekintettem, amelyen keresztül még több szállal kötődhettem a gyülekezethez. Így alakultak ki olyan kapcsolatok, mint a gyerekek pótnagymamái és barátai, akik már-már pótgyerekeinkké lettek.

Mit jelent önnek magyar református lelkipásztornak lenni a Partiumban?

Legszűkebb szülőföldemen, az Érmelléken Istent imádva szolgálni a népemet. Ez volt a vágyott célom, amelyhez a Gondviselő elsegített, és ezért áldom az ő nevét.

Hogyan látja a partiumi református gyülekezetek helyzetét, jövőjét?

A járványhelyzet miatt a megszokott közösségi forma most kényszerű hibernációban van. Az élő istentisztelet-közvetítés megoldáskeresés, de nem pótolhatja az idős gyülekezeti tagjaink igényét a találkozásra. A jelent inkább töprengő helyben járásnak látom. Fontos most a türelem. Rákényszerülünk a virtuális térbeli megjelenésre, amelynek megvannak a pozitívumai és veszélyei is. A partiumi gyülekezetek sajátos, „se kint, se bent” állapotban töltötték az eltelt száz évet, ma pedig már az anyagias és elvilágiasodott gondolkodásformával küzdenek elöregedőben lévő tagságukkal. A bethleni ragaszkodás és megtartó remény mondatja sokszor velünk: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Senki, bizonyára senki sincsen!”