Nagyjából hat hete radikálisan megváltozott az életünk, és körülöttünk – talán bennünk is – minden a karanténról meg a vírusról szól. Ezért sem akartam erről írni, végül mégis csak azokról adhatok számot, amik leginkább foglalkoztatnak.

Bajban ismerszik meg az igaz barát – tartja a közmondás, és valóban: krízishelyzetekben derül ki leginkább, hogy a dolgainkban mi köze van a külcsínnek a belbecshez. Így van ez egyházi életünkkel és hitéletünkkel is: az elmúlt hetek gyakorlati problémái, tanácstalanságai és vitái többször felszínre hozták azt a kérdést, hogy vajon hol van az öntudatos – vagy inkább hittudatos – reformátusság, az alulról építkező és magára hagyatottságában is önszerveződő református közösség? Hol érvényesülnek a sokszor hivatkozott történelmi mintáink által kínált cselekvési és gondolkodási modellek a mindennapjainkban? És egyáltalán: mit ér a keresztyénségünk?

Figyeltem a történéseket, különösen a húsvéti úrvacsora „megoldásai” körül kialakult vitát, a televíziós és internetes közvetítéseket, és persze azt is, ahogyan saját családomon belül – én magam is – küzdünk a helyzettel. A megküzdés végül oda vezetett, hogy az ünnepben családi körben törtük meg a kenyeret – két papunk is van, a konfirmált gyerekekkel együtt gyülekezetet alkotunk, és így többen vagyunk együtt, mint néhány szórványban, ahol jártam, szóval milyen kifogás lehet még?

Ahogy az első keresztyéneket elképzeljük, mi is körbeültük az asztalt, megtörtük a kenyeret és felidéztük az Úrnak halálát. Egyszerű, elemi liturgiával, ahogy a jó öreg Szikszai (Szikszai György református lelkipásztor, teológiai író – a szerk.) javasolta. Katartikus tapasztalat volt. Erős élmény, amely mély hiányokra ébresztett rá.