Az évek gyorsan szaladtak, Mózes lassan férfivá serdült. De nem is csoda, hogy elfutottak az évek, hiszen megvolt mindene, amit szeme-szája megkívánt. A fáraó palotájában nőtt fel, ugyanolyan jogai voltak, mintha maga is a királyi családhoz tartozott volna, hiszen a hercegnő, akit anyjának szólított, fiává fogadta őt, amikor a vér szerinti anyja visszavitte a palotába. Úgy is nevelték, mintha herceg volna. Megtanult írni, olvasni, tanult matematikát, csillagászatot, kitanulta az egyiptomiak minden tudományát. Jól értett a kardforgatáshoz, a lándzsahajításhoz és a kocsihajtáshoz is. Kedvelték is a palotában, boldog életet élt. Mindent megkapott, amire csak szüksége volt, és azt is, amire nem. Mégsem volt igazán boldog. A hercegnő, akit az anyjának nevezett, sohasem tagadta, hogy Mózes nem a saját gyermeke.

– De akkor honnan jöttem? Hova tartozom?

– Az istenek ajándéka vagy te, Mózes – válaszolta ilyenkor a hercegnő. – A Nílus hullámain érkeztél. Ki tudja, ki az anyád, ki az apád? Talán valamelyik isten. Vagy épp egy hercegnő. De az is lehet, hogy csak egy héber rabszolga.

Ettől kezdve Mózesnek nem volt maradása többé a palotában. Hiába hívták a többiek vadászni, hiába szólt a muzsika, Mózest már nem érdekelte a palotában folyó élet. Először a tudományokba vetette bele magát, de akármerre nézett, mindenütt egyiptomi istenekre bukkant. A betegségeket démonok okozták, és a különböző istenek gyógyították meg. A bolygók járását, de még a Nílus áradását is az istenek intézték, akik ott voltak mindenütt, hol ilyen, hol olyan alakban. Persze minden istennek voltak külön papjai és hatalmas templomai, és minden pap meg volt győződve arról, hogy az ő istene a legerősebb és a leghatalmasabb.

De Mózes valahogy nem tudott már hinni ezekben az istenekben. Kisgyerekként rettegett, ha meglátta Széth, a sivatag és pusztítás istenének szobrát. Emberalakja volt, de a testén valami furcsa, meghatározhatatlan állat fejét viselte. Félt elmenni még a szobra mellett is. Ám egy napon tanúja volt annak, hogy két másik herceg, Hori és Unasz hogyan gúnyolja ki Széth szobrát. A fiúk viccelődtek Széth hatalmával, és Mózes azt hitte, forgószél kerekedik abban a pillanatban, megelevenedik a szobor, és Széth azonnal felfalja a szemtelen ifjakat. De nem történt semmi. A szobor ugyanolyan rendületlenül állt, és azt is némán tűrte, hogy a fiúk egy vörös virágú hibiszkuszt tűzzenek a füle mögé.

Ettől kezdve kétkedve hallgatta az egyiptomi papok szavait az istenekről, és egyre inkább megbizonyosodott róla, hogy ezeknek a szobroknak nincs semmi erejük.

– Nem istenek ezek, csak fa- meg kődarabok – gondolta magában. Így a tudományoktól meg a papok bölcsességétől is elment a kedve. A lelke mélyén mégis nyugtalan volt. Valamit keresett, de maga sem tudta, hogy mit.