Jézus nem azt mondja, hogy a nyilvános imádság képmutatás. Az öncélúan magamutogató, farizeusi kirakatkegyesség a képmutató. A nyilvános imádság fontos és szükséges, mert hitvallásunk része, tesszük nem szégyellve hitünket, kegyességünket (5). A nyilvános imádság egyik formája a közös imádság: hangosan azért imádkozunk, hogy együtt, egymás hite által épülve álljunk meg az Úr előtt. Ezt szűk testvéri szeretetközösségben gyakorolhatjuk. Nem mindenkor, nem mindenhol, nem mindenkivel közösségben kapjuk a közös imádság lehetőségét. Senkit nem kényszeríthetünk erre. Mi magunk sem mindig vagyunk alkalmasak rá. Jézus arra is figyelmeztet, hogy az imádság ne legyen bőbeszédű (7), hiszen tudja a mi Urunk, mire van szükségünk (8). Mi sokszor nem tudjuk. Vágyaink többnyire nem a mi javunkat szolgálják. Az imádság ne legyen bőbeszédű, a harsogó világban különösképpen ne legyen az, mert az imádság mindig Isten beszédének, Igéjének befogadására készít fel. Vannak olyan imatémák, amelyeket senkivel sem oszthatunk meg, mert azok csakis az Úrra tartoznak. A „belső szoba” csendjében elmondott imádságok mindig a legszentebbek (6), a leghitelesebbek, ahol az ember kiöntheti szívét (JSir 2,19), megszabadulhat terheitől, megtisztulhat, és olyan üres edénnyé lehet, amelyet az Úr Lelke tölt meg az Isten országának kincseivel. 1

Mózes 17.

66. zsoltár

A mammon: vagyon, tulajdon, gazdagság. Ravasz László szerint „miniatűr mindenhatóság”. Amíg Isten uralma alá nem kerülünk, a mammon ural bennünket. Addig az ember mindenáron meg akarja szerezni, aztán meg akarja tartani, és még többet akar belőle. Olyan, mint a kábítószer: ha megszoktuk, nem tudunk létezni nélküle, és mindenre képesek vagyunk, hogy megszerezzük. A mammon a földi kincs (19–20), és minden, ami ehhez kapcsolódik: hírnév, csalás, jószág, test, világ. Rettenetes dolgok történnek a földi kincsek körül. Ne a világ maffiahálózatára gondoljunk, hanem saját konfliktusainkra, álkincseink önző védelmére. A Lear király foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy meddig mehet el az emberi aljasság saját kincseinek, igazságainak markolászásában. Hogy vagyunk ezzel mi, az egyházban? Pedig a földi kincs mulandó: az idő megemészti, a tolvaj ellopja. Ez persze így közhely, de Jézus ajkáról elhangozva isteni kijelentés. Azonnal megértjük igazságát, amikor betegek leszünk és a halál árnyékának völgyében járunk.

1Mózes 18.

136. dicséret

Az emberlét része a gond, annak minden fajtája. Heidegger, a neves filozófus írja, hogy az ember élete halál felé tartó lét, ezért része a szorongás. Mi lesz velünk és a szeretteinkkel? Mit hoz a holnap, a közeli és a távoli jövő? Mi lesz velünk, ha már nem leszünk? Megélünk, meddig élünk, élünk? (25) A gond nem hitetlenségből fakad, hanem éppen ellenkezőleg: a felelős élet gondoskodó élet, ezért vállalja a problémákat, másokért is. Aki túlzottan nyugodt, és nem teszi ezt, az hitetlen és felelőtlen. Jézus tudja, hogy a gond az emberlét része. Nem is erről beszél, amikor arra inti tanítványait, hogy ne aggodalmaskodjanak (25). Az aggodalom nyomorúsága az, amikor a földi kincseinkbe és gondjainkba beleveszünk, nem tudjuk azokat letenni az Úr gondviselő kezébe. Az aggodalmaskodó ember a mindenhatóságában gondviselő és megváltó Isten helyére akarna ülni: „Minden megcsal, amiben bíztam, miközben nem bíztam abban az egyben, aki nem csal meg.” (Ravasz László) Jézus arra biztat, hogy gondoskodj, vállald a gondokat, de ne vessz bele azokba, vagyis ne aggodalmaskodj, hanem velük együtt hagyatkozz az Úrra, az ő megtartó erejére, kegyelmes igazságára.

1Mózes 19.

38. zsoltár

Az ítéletre szükség van. Az ítélet nem más, mint az érvényben lévő rend keretei között megkülönböztetni egymástól a dolgokat, majd ez alapján egyértelműen dönteni és cselekedni. Amikor Jézus óv bennünket az ítélettől, akkor emberi gyarlóságunkra mutat rá. Szedjünk néhányat csokorba! Mi nem az isteni, örökkévaló rend alapján mérlegelünk és ítélünk, hanem a saját magunk érdekei szerint létrehozott törvények alapján. Ha változik az uralkodó érdekcsoport összetétele, változnak a törvények is. Az emberi ítélet mindig a másikban látja meg a rosszat, a szálkát (3), miközben az ő életében ugyanaz a bűn gerenda nagyságú, de az nem számít (4). Sokszor paragrafusok közé bújtatva képviseljük a saját önző érdekeinket, miközben azt láttatjuk, hogy mi csakis a rend és a törvény őrei vagyunk. Az ítélkezés lelketlen képmutatása helyett a mi Urunk, Jézus Krisztus minket, a másik felett örökké ítélkezőket saját bűneink megvallására hív (4–5). Áldott legyen az Isten, hogy ő nem olyan mértékkel mért nekünk, amilyennel mi mértünk másoknak (2). Ez a kegyelem.

1Mózes 20.

295. dicséret

A szoros kapun áthaladva magunkat megalázva le kell hajolni. Előtte lassítani kell, el kell hagyni minden önhittséget, mert csúnyán megüthetjük magunkat. Nem lehet sok poggyászt átvinni rajta: le kell tenni minden felesleges terhet, amellyel tele van a kezünk, a szívünk, az életünk. Mögötte keskeny az út, de biztos az irány, mert aki legelöl jár, az bizton vezet előre, kifelé, hazafelé. A szoros kaput és a keskeny utat kevesen találják meg. Az a vonzó, ami széles, tágas, az az izgalmas, ahol sokan vannak. Mi a számok bűvöletében élünk: arra vágyunk, hogy sokan legyünk, és akkor a számok majd igazolják a létjogosultságunkat. Márpedig Jézus kijelentése szerint a sokaság a tágas kapun és a széles úton jár, amely a kárhozatba visz. Sokan arra vágyunk, hogy tágas, élvezetes legyen ez az élet, miközben nem látjuk be, hogy szűk barlangban lakunk, ahol éppen találtunk egy nagyobb termet, amely bármikor megtelhet vízzel, és mielőbb menekülni kellene azon a szűk kijáraton, amelyet csak a szakavatott barlangász ismer. A szoros kapu és a keskeny út az életre visz. Mögötte az örök élet mennyei tágassága vár, mint amikor a szűk barlangjáratból kiérünk végre a szabadba. Jézus Krisztus az egyetlen barlangász, aki ismeri a kifelé vezető utat.

1Mózes 21.

239. dicséret

Ki a hamis próféta? A hamis próféta az érdekeinek megfelelően láttat és cselekszik. Neki semmi sem drága és szent, mindenkit és mindent beszennyez, hogy célját elérje. Az ilyen a saját önző ügyében is Istenre hivatkozik. Ezért nevezi ezeket Jézus báránybőrbe bújt farkasoknak. Hamis próféta minden provokátor, önhitt és öncélú bajkeverő, zavarkeltő (15). A próféta mércéje a hitelessége. Az Isten által küldött, igaz próféta élete, minden nyomorúsága ellenére is, olyan gyümölcsöt terem, amely másokat is táplál. Szava bátorít és gyógyít, még a határozott intésben is. Cselekvése Istent dicsérve segít ott, ahol éppen jelen van, adott helyzetben úgy is, hogy nem rombol, nem bánt, nem okoz kárt. A próféta soha nem köt hűtlen kompromisszumot, de a küldő Úrhoz kapcsolódó hűség nem egyenlő a durvasággal, az agresszivitással, a tapintatlansággal. Ha valaki ilyen, az pontosan a hamis prófétaság jele. A jó fa jó gyümölcsöt terem (16–20). Az igaz prófétában kiformálódik a Krisztus (Gal 4,19). A hamis prófétákat számonkéri az Úr! (21–23)

1Mózes 22.

218. dicséret

Az életviharok olyan próbatételek, amelyek kiderítik, hogy életünk háza milyen alapokon áll (25–27). Az alap nem látszik, mert a földben van, de biztos fundamentum nélkül ingataggá lesz a ház. Persze nem mindegy, hogy miből készült és milyen mélyre hatol le, a vasbeton alap is megrendülhet. Jézus Krisztus azonban kősziklát említ, olyan fundamentumot, amelyet nem emberkéz készített. Ez túlmutat az emberen, ez az Isten által készített alap: maga Jézus Krisztus. Más alapot senki sem vethet (1Kor 3,11). Ezek szerint a Jézust követő, őbenne bízó ember nem omolhat össze? A hívő ember is ember: teste, lelke, idegrendszere van, és bizony összeomolhat. De a feltámadott Úr összetört életünket is kezében tartja, azaz nem engedi teljesen elpusztulni: nem enged elveszni (27). Ugyanakkor Jézus Krisztus hatalma elvégzi azt is, hogy őrá alapozva ne rendüljünk meg felettébb (Zsolt 62,3), és erőnk az ő erejével megáldva megújulhasson, amíg csak itt élünk (Ézs 40,30–31). Aki Jézus Krisztus szavát hallja és cselekszi, az hasonló a kősziklára építkező emberhez (24). Akinek Jézus Krisztus a kősziklája, az hallja és éli is az Isten szavát. Az ilyen ember minden tökéletlensége ellenére Jézust követő ember.

1Mózes 23.

318. dicséret