Nyáron lesz éppen huszonkét esztendeje annak, hogy a „református Budapest” szívébe, egy 1904-ben épült belső-ferencvárosi Feszty-házba költöztünk. Csaknem két panellakói évtized után sokáig nem tudtam betelni a nemes épület szépségeivel. Ahová néztem, csodaszámba menő részleteket láthattam: egy zöld és egy égetettcukor-barna színű kályhát, az utcai szobákban aranyalmás, angyalfejes és girlandos stukkókat, és legfőképpen egy gyönyörű, a szívemnek oly kedves londoni Maida Vale kerületre emlékeztető ablakfülkét. Ennek angol nevét, a „bay-window”-t gyorsan „öböl-ablak”- ra magyarítottam.

Van azonban a lakásnak egy része, amelyet kezdetben, „zsenge” negyvenhét évesként még csak enyhe bosszúsággal, fanyalogva fogadtam el, később, öregedvén azonban egyre inkább füstölögve és nyűglődve miatta. Ez a „nemszeretem”, vagy legfeljebb csak egy-egy nyári, kiülős olvasás erejéig kedvelt birtokocskánk pedig nem egyéb, mint a külső és belső bejárati ajtónk közé eső, saját folyosórészlet, „gang”, a nagy, közös körfolyosók kisebb testvére. Amely, természetesen, rákényszerít bennünket arra, hogy az év tizenkét hónapjából legalább hatban kabátot húzva nyissunk ajtót a hozzánk becsöngetőknek. Ha pedig álmunkból riaszt fel valaki, az vagy várakozik, vagy távozik.

A 2020-as év tavaszán a koronavírus jócskán átrendezte ezt a házi értékrendet. Most éppen ez a szerény kis „gang” lett hétköznapjaink egyik kulcsfontosságú szereplője. Itt sétálunk föl-alá, jómagam arra a távoli márciusra emlékezve, amikor egy kétoldali, vírusos tüdőgyulladásból lábadozva ugyanilyen távon tanultam újra járni, nagyapám karján, az ő meséit hallgatva. De ugyanez a helyszíne a napi térdhajlítgatás-gyakorlatoknak is, bordásfal híján kis magánfolyosónk rácsába vagy vasajtónk kockáiba kapaszkodva. És ugyanitt tudjuk akár napokig tárolni a szomszédos kert levegőjében megfürdetve az élelmiszer-, gyógyszer- és postai küldeményeket.

Végül, de nem utolsósorban: itt láthatunk friss pázsitot, százszorszépeket, a kék vagy szürke eget, a felhőket, egy mókás madárijesztőt, a tavaszt nagyon váró, hatalmas fügefát, s az ég madarait, „akik” egy-egy langyosabb hajnalon már énekelnek nekünk. Egyszóval: ez az eddig nem túl nagy becsben tartott terület valósággal szűk keretek közé zárt életünk egyik kincsévé vált. Ide kilépve hálatelt szívvel újra és újra felidézem magamban a Mt 20,16 szavait: „Ekképpen lesznek az utolsók az elsők és az elsők az utolsók.” (Károli-fordítás)

Nehéz időket élünk, ugyanakkor ez a korszak elhozta nekünk a kicsinységükben is nagy értékű vigaszok, az igazabb értékrendek felismerésének esélyét. Eközben jusson az eszünkbe a jelenkorunk fölényével naivnak ítélt, de ezekben a napokban gyógyító erejű Eleanor Porter-regény, Az élet játéka is. Merjünk Polyannák lenni!