... volt Hágár, az egyiptomi rabszolganő, akinek sorsáról Ábrahám és Sára döntött. Magukkal hozták őt az ígéret földjére, amely számára idegen föld volt. Ők kapták az elhívást és az ígéretet Istentől, hogy gyermekük születik, akiből nagy nép lesz. De annak már tíz éve. Az akkor nem volt idegen gondolat, sőt törvényesített szokás volt Babilóniában, hogy ha a feleségnek nem született gyermeke, a férfi ágyast vehetett magához, hogy fennmaradjon a neve. Sára gondolatára előveszik Hágárt, szüljön ő úrnője nevében fiút, akit aztán adoptálhatnak. Nekünk ma már elítélendő, kegyetlen és istentelen megoldás tárgyiasítani a hatalmukban lévő embert, hogy helyettesítse Isten ígéretének megvalósulását. Mindez azért, mert nem hittek Isten cselekedetében, nem tudtak már tovább várni. Siettették, maguk akarták megszerezni, amit Isten elfelejtett megadni. Így néz ki, amikor Istentől elszakadva a saját kezünkbe vesszük az életünket, és magunk akarjuk alakítani a jövőnket.

A konfliktus borítékolható: a meddő asszony féltékeny lesz a gyermeket váró szolgára. Az pedig anyaságára készülve szereptévesztésbe esik, mintha most már ő lenne a választott, lenézi úrnőjét. Kettejük vetekedéséből tragédia lesz. Sára rosszul bánik Hágárral, az pedig megszökik, haza akar menni. Isten angyala állítja meg a veszélyes úton, és szembesíti a helyzetével: „Honnan jössz, és hová mész?” (1Móz 16,8) Istennek gondja van a menekülő idegen szolgálóra, mert utánanyúl, és megállítja a kérdéssel. Sokszor menekülünk mi is, szökünk a körülményeinkből, Isten elől azonban nem lehet megszökni. Ő megállít, és fölteszi a személyes, örök és egyetemes kérdést: honnan jössz, és hová mész? Válaszolnunk kell.

Egyéni sorsunk mindig úgy alakul, hogy beleszövődik mások életébe. Nem lehetünk függetlenek egymástól. Nem mindegy, hogy kivel és hol és milyen kapcsolatba kerülünk. Isten üdvtörténetében néha főszerepet kapunk, máskor statiszták vagyunk. Ábrahám is úgy viselkedik, mintha csak bábként mozgatná a két vetélkedő nő. Mintha kívülálló maradhatna az eseményekben. Hallgat felesége szavára, jóváhagyja furfangos ötletét, kemény magatartását, nincs más véleményen, de ezzel is befolyásolja a történetet.

Nehéz eldönteni, mikor kell alázattal elfogadni a tragikusan alakuló kapcsolatainkat, és mikor kell lázadni, nem bonyolítva tovább kilépni a megoldhatatlan helyzetből. Isten vezet ebben a kérdésben. Vállaljuk az okos tanácsot: „Ítéljen ügyünkben az Úr!” (1Móz 16,5) Engedjük, hogy nálunk ő legyen a főszereplő!