A kút, az éltető víz forrása nem csupán a sivatagos helyen élő ókori embernek volt fontos, a tiszta, iható víz mindig nélkülözhetetlen ajándék és kincs. A kút szükségszerűen a találkozások helye is, ahol az emberek korsóik, kannáik megtöltése, ruháik, edényeik mosása, állataik itatása közben beszédbe elegyednek.

A hétköznapi életből táplálkozik a „találkozás a kútnál” műfaj, amelynek első szép példája, amikor az élemedett korú Ábrahám háza legöregebb szolgáját elküldi saját földjére, hogy fiának, Izsáknak feleséget hozzon. Az öreg szolga a tevékkel együtt megállt a Náhór városán kívüli kútnál, és várta az estefelé vizet merítő asszonyokat és lányokat.

A nagy élettapasztalattal bíró öreg szolga a kútnál tanúsított viselkedése alapján szándékozta kiválasztani a jövendőbelit: „Legyen úgy, hogy ha azt mondom valamelyik leánynak: Nyújtsd ide a korsódat, hadd igyam! – ő pedig azt mondja: Igyál, sőt még a tevéidet is megitatom – akkor őt rendelted szolgádnak, Izsáknak, és ebből tudom meg, hogy megmutattad hűségedet az én uram iránt!” (1Móz 24,14)

Izsák és Rebeka fia, Jákób ugyanígy találkozott Ráhellel (1Móz 29), később Mózes Midján papja leányaival, közöttük feleségével, Cippórával (2Móz 2). Az elbeszélésekben közös, hogy a vőlegény vagy a küldött idegen földre érkezik, a kútnál vagy forrásnál találkozik a vizet merítő lánnyal vagy lányokkal, és az egyik vizet merít a másiknak. Ezek után otthonaikban elbeszélik a találkozást, majd meghívják házukba az idegent, ahol kiderül, hogy ki a messziről jött, majd következik a házasságkötés.

Jézus a Jákób kútjánál, forrásánál kér inni a délidőben egyedül vizet merítő samáriai asszonytól (Jn 4). A hosszú beszélgetés után az asszony visszatér a városba, és elbeszéli a találkozást: „Vajon nem ő a Krisztus?” (Jn 4,29)