Minden betegség „leprássá” tesz: a betegség kizár az emberek közösségéből, akárcsak abban az időben a leprásokat. Bárki voltál addig, egyszerre csak így neveznek: a beteg neve, kórelőzményei, zárójelentése. Egyre inkább leírnak. A kór teljesen tönkretehet minden addigit. A megbetegedést Isten felhasználja gyermekei életében. A betegség alázatossá tesz, megtanít igazán leborulni Isten előtt, imádni, imádkozni, mindent elengedve csak az Úr kegyelmébe és erejébe kapaszkodni. Rádöbbent arra, hogy mennyi nyomorúságunk van a testi betegségen kívül, mennyi tisztátalanság szennye rakódott az életünkre, amit az „egészséges rohanásban és tülekedésben” észre sem vettünk. A betegség megtanít az Úr akaratára hagyatkozni (2). A gyógyításban áldott eszközök az orvosok. Uram, adj hívő orvosokat nekünk a nyomorúságban, akik az Úr Jézus Krisztus felénk kinyújtott kezei. Egy ponton túl már semmi más nem számít, csak az ő megváltó szeretetének érintése, aki magához ölel az üdvösségre. Ez az igazi gyógyulás. Jézus Krisztus akarja ezt a gyógyulást (3).

1Mózes 24,1–27.

68. zsoltár

Péternek van családja, és Jézus követése után sem hagyja el őket. Jézus Krisztusba vetett hitünk elsősorban a családunkban lesz áldássá, mert nemcsak mi, hanem mások is gyógyulnak Jézus által. Péter legfontosabb szolgálata az, hogy az őt elhívó Jézust elviszi a saját házába, a szerettei közé is. Isten először mindig a családtagjainkat bízza ránk. Péterékre ráfér a látogatás, mert Péter anyósa beteg. Minden családban van beteg. Az asszony annyira rosszul van, hogy fekszik, a láz ledöntötte a lábáról. Aki lázas, az olyan gyenge, hogy fel sem tud kelni, csak fekszik tehetetlenül. A láz mindig annak a jele, hogy valami fontos nincs rendben a szervezetünkben. Igen, a világ attól ilyen lázasan tevékenykedő, mert beteg, valami nagy baj van, és az hamarosan ledöntheti a lábáról. Jézus Krisztus érintése meggyógyítja Péter anyósát. A gyógyulás azonnali: az asszonyt rögtön elhagyja a láz, felkel és szolgál. A felépülés után tesszük a dolgunkat a magunk helyén, mégpedig úgy, mintha Jézusnak szolgálnánk: örömmel, hálával, Isten dicsőségére, a mieink és sokak javára.

1Mózes 24,28–67.

462. dicséret

Amikor az embert elborítják a hullámok a háborgó vízen, megijed. Talán ilyenkor még a hittől teljesen elvadított ateista is gondol Istenre. Habár ma már fel kell tennünk a kérdést: érvényes-e ma is az a mondat, hogy a zuhanó repülőn nincs ateista. Mindenesetre a jóléti társadalmak televíziós csatornáit végigpásztázva csak fiatal, szép, jókedvű és erős embereket látok, akik a hétköznapokban és a végzetes helyzetekben is hősök, soha, semmitől nem rettennek meg. Persze tudom, hogy ez ámítás. Viszont felnőtt egy generáció, amely jelentős részének természetes, hogy az ember mindenre képes, „sose halunk meg”, és a háború meg a másik szenvedése is csak játék. Mi kell ahhoz, hogy megundorodjunk ettől a szemlélettől és az ezt tápláló totális hitetlenségtől, istentelenségtől és embertelenségtől? Mi kell ahhoz, hogy végre igazán megijedjünk életveszélyes helyzetünkben? Isten kegyelme ma is elvégzi, hogy övéi megijedjenek és az Úrhoz kiáltsanak. Az ilyenek világosan látják elveszett állapotukat, amely túlmutat ezen a világon, és amelyen csak az Úr üdvözítő, megváltó szeretete tud segíteni.

1Mózes 25.

39. zsoltár

Ez a történet rámutat arra, hogy ő az Isten Fia, a Megváltó, akinek hatalma van meggyógyítani Istentől elszakadt, beteg, kiszolgáltatott és haldokló, azaz bűnös életünket. Itt nem a béna talpra állítása az igazi csoda. Ha úgy tetszik, ez a látványos, a „kisebb”, a „könnyebb” csoda (5–7), mert ez „csak” jele annak, hogy Jézus Krisztus ennél sokkal többet tesz: maradéktalanul meggyógyít, bűneinket megbocsátva üdvözít, és visszahelyez minket az Istennel való – örökké, baj nélkül éltető – közösségbe. Ezért ebben a gyógyításban a jézusi biztatást halljuk meg: „Bízzál, fiam!” (2) Ennél több nem kell. Maga Jézus Krisztus biztat így, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön (Mt 28,18). Ővele minden rendeződhet – de csakis ővele! Általa újra Isten gyermekei vagyunk. Sokféle bénultság, magatehetetlenség és kiszolgáltatottság alatt nyögő életünknek csak erre van szüksége. Pál apostol a legnyomorultabb helyzetben is a Krisztusba vetett hite által fogalmazta meg: mindenkor bizakodunk (2Kor 5,6). Vigasztaljuk, bátorítsuk egymást is, mint az Úr eszközei (1Thessz 4,18).

1Mózes 26.

67. zsoltár

Miért bűnös Máté? Azért, mert a saját népét megkárosítva kiszolgálja az idegen, megszálló római hatalmat? Ez csak bűnös voltának egyik testet öltése. Melyikünk nem szolgál ki idegen hatalmakat? Melyikünket nem kísért ez a veszély még a megtérésünk után is, amely ellen böjtölve és imádkozva kell küzdenünk? (14–17) A bűn nyomorúsága éppen ez: Isten áldó, megváltó szeretettel teli hatalma helyett a gonosz idegen hatalmasságait szolgáljuk, megkárosítva egymást. Ez a nyomorúságunk számos területen megmutatkozik, még a legszentebb ügyre hivatkozva is. Jézus meglátja Mátét, aki ott ül a vámnál; megszólítja őt, Máté pedig Jézus szavára otthagyja a vámszedést, és követi Jézust (9). Jézus meglát minket abban az élethelyzetben, amelyben vagyunk, isteni hatalmával kihív onnan, a régiből a teljesen újba, ezért a régit végleg otthagyva, újjászületve követhetjük az Urat. Jézus Krisztus így gyógyít valóságosan, maradandóan, üdvösségesen. A jézusi, testi gyógyítások ennek a megváltó, újjászülő csodának „csupán” igazoló jelei. Jézus szava megszólító, elhívó, gyógyító, újjászülő, üdvözítő isteni szó.

1Mózes 27,1–33.

213. dicséret

A vízlépcsők körül mindig összegyűlik a folyam hordozta rengeteg hulladék, áradások idején ez szinte kezelhetetlen. Ami egyenként fel sem tűnik, a duzzasztó okozta szűkületben aggasztóan láthatóvá válik: faágak, műanyag palackok tömege és mindenfajta szemét… Ilyen duzzasztó az ember életében egy-egy súlyos betegség, haláleset vagy bármiféle próbatétel. Kegyelmi állapotban van az, aki legalább ilyenkor érzékennyé válik, és megnyílik a szeme arra, hogy lássa, mennyi felesleges lommal, bűnnel terhelt, és milyen sérülékeny az emberi élet. Eddig észre sem vettük az apró „faágakat”, eldobott „műanyag palackokat”, amelyekből minden napra jutott valamennyi. De most, a „duzzasztóban” vészesen, halálosan összegyűltek. Eddig nevettünk másokon, a hiten, Istenen, de most vagy megtisztítanak minket, vagy eldugul az életünk. Jairus, a zsinagógai elöljáró és a vérfolyásos asszony ebben a helyzetben vannak. Körülöttük még sokan nevetnek (24), ők azonban tudják, hogy nagy a baj, és azt is, hogy a saját erejükből nem tudnak megtisztulni, meggyógyulni, csakis Jézus Krisztus által. Bízzunk! Ő megtisztítja azt, ami halálosan eldugult (22). A hit nemcsak azért tart meg, mert egy időre – az Úr akarata és hatalma szerint – itt is meggyógyulhatunk, hanem azért is, mert a hit az örök életbe vetett reménység.

1Mózes 27,34–46

7. zsoltár

Ezt kérdezi Jézus a két vaktól (28). Hiszitek-e, hogy én vagyok Dávid Fia, az Isten Fia, akit ő Dávid ágán megígért? (27) Hiszitek-e, hogy én vagyok a Megváltó, aki akkor is, ott is tud segíteni, ahol erre ember már nem képes? Hiszitek-e azt, amit mondotok, hirdettek, kiáltotok? Hiszitek-e, hogy az Úr veletek is tehet csodát? Hiszitek-e, hogy az Úr akkor is az egyetlen Isten, és akkor is szeret, ha nem tesz csodát? (30) Hiszitek-e, hogy az igazi csoda az örök élet? Hiszitek-e, hogy ez a tiétek? Hisszük-e, hogy több az élet, mint amit abból testi szemekkel látunk? (Lk 12,23) Több vagyunk-e, mint gondolkodók és teológusok? Több vagyunk-e, mint közösségszervezők, közéleti emberek, okos elméleti egyházépítők? Ezek mind szolgálatunk fontos és áldott részei, de több kell! Könyörülj! (27) Itt érthető meg a két vak kiáltásának igazi, evangéliumi értelme. Isten könyörületének legnagyobb jele maga a hit, amellyel megragadhatjuk az ő megváltó szeretetét (29). „Vigyázzatok, meg ne tudja senki!” Ezzel bocsátja el Jézus a két meggyógyult embert (30). Még senkinek sem mondhatják el a velük történt csodát. Majd Jézus feltámadása után, visszatekintve lesz a testi gyógyulás érthető, ajándékba kapott kegyelmi idő, amellyel jól kell élni, így lesz a csoda mennyei jel, amely a lényegre mutat. Még nem jött el az Úrtól készített idő a bizonyságtételre. Annak rendelt ideje és helye van, nem mindig és nem mindenhol szólhat az Ige (Mt 7,6). Még magyarázni kellene a csodát. Pedig a csoda – mint Isten cselekvése – soha nem magyarázható, csak hitben megragadható. Urunk, könyörülj!

1Mózes 28

422. dicséret