Ilyenkor, májusban talán a szokásosnál is gyakrabban visszatérnek gondolataink egységünnepünkre, amelynek idei alkalma egyéves halasztást szenvedett a világméretű vírusjárvány miatt. A találkozás idén kényszerű módon elmarad, az összetartozás azonban ettől függetlenül sem szenvedhet csorbát.

Ennek tudatára, ápolására, megélésére szükségünk van a szürke, ünnep nélküli hétköznapokban is. Egyfajta trendet, rendet, mintát bevinni és felmutatni az összmagyar társadalom számára. Merthogy az összetartozás ténye ma sem mindenkinek evidens. Még ma is tudunk egymáson sebeket ejteni. Ma is vannak, akik felteszik a tapintatlan és bántó kérdést: miért kell a határokon túl élőkre is figyelni? Miért kell a feléjük kinyújtott kéz? Miért kell „idegeneknek” bármit is adni, irántuk szolidárisnak lenni a magunk keveséből?

Ezek a gyakran elhangzó, sőt folyamatosan ismétlődő kérdések jelzik számunkra igazán Kárpát-medencei összetartozásunk fontosságát. Jó lett volna összekapaszkodásunkat a trianoni diktátum századik esztendejében is felmutatni.

De ha már a járvány keresztülhúzta ezt, tegyük meg otthon, a családban, barátok és ismerősök között. Vessük el az összetartozás magjait idén májusban is, és azontúl is mindennap. Mert a felvetődő kérdéseket, a folyamatosan ismétlődő, szívmarcangoló gyűlöletbeszédeket meg kell válaszolnunk. Más hangnemben persze, a magunk eszközeivel, bibliás hittel, a hit, remény, szeretet kiegyensúlyozottságával.

A lényeg, hogy belássuk, feladatunk van: szólnunk kell, üzennünk két irányba is. Egyrészt azoknak, akik az örök relativizálók. Akik, bármilyen fáradságosan építtessék is a testvériség fala, újra és újra megkérdőjelezik: miért? Minek? Mert a szemükben az csak idő- és pénzpocsékolás. Nagybetűs értelmetlenség. El kell mondanunk nekik újra és újra, valahányszor csak felhangzik az összetartozásunkat megkérdőjelező és szétszakítani kívánó narratíva (és nem csak akkor), hogy számunkra ez a természetes. Hogy összetartozunk. Mert ez mindig is így volt, és ezen sem országhatár, sem száz év, sem diktátum nem változtathat.

És szólnunk kell azokhoz is, akiket újra és újra megkeserítenek a szeretetlenség hangjai. A sokat emlegetett csendes többség tagjainak is vállalniuk kell önmagukat, és szólniuk kell azokhoz, akiket újra és újra megbántanak, és idegeneknek neveznek. Akiket megint csak összezavarnak a folyton ismétlődő, könnyelműen odavetett, mérgezett hegyű kijelentések. Mert az összetartozásért, az egységért minden egyes nap meg kell küzdenünk. Képviselnünk kell azt, értőknek és értetleneknek. Csak így van mit ünnepelnünk.