... visszakér Isten Ábrahámtól, amikor a megígért, a várva várt, az egyetlen fiát kéri tőle. Különös áthallása lehet ennek a történetnek, ha félre tudjuk tenni az előítéletünket és felháborodásunkat, és nem szó szerint elemezzük.

Most nem is a vallástörténeti hátterét kutatjuk. Mi lehet az üzenete ennek a rettenetes, drámai leírásnak? Biztosan nem az, hogy Isten könnyedén ad és elvesz, életre kelt és megöl, ígér és visszakövetel, mint ahogyan azt a zsarnok uralkodók teszik. Több szinten értelmezhető a lélegzetelállító részletekkel, rövid és súlyos párbeszédekkel tűzdelt, a legtragikusabb helyeken lelassító elbeszélés a három gyötrelmes napról.

Nem magyarázat az, hogy Isten kíváncsi választott emberének a hitére, mintha a Mindenható nem tudná, mi lakik az ember szívében. Inkább az a kérdés, hogy Ábrahám tudja-e, hogy mi lakik az ő szívében. Lehetséges, hogy észre sem veszi, hogy az évek alatt észrevétlenül Izsák került az első helyre, mindenek elé, és nem az ajándékozó Isten? Az egyetlent imádja, ahogyan sok családban tapasztalható ilyen gyermekbálványozás? Talán már egészen a magáénak tudja, pedig csupán ajándékba kapta egy időre. El tudná engedni? Oda tudná adni annak, akié minden?

A saját életét biztosan könnyebben adná, de Isten az összes ígéretét kéri vissza, a múltját és a jövőjét, mindent, amiért egykor elindult. Lehetséges, hogy most, amikor a koronavírus megtorpantotta a világot és elbizonytalanodtunk, visszahúzódásra kényszerültünk, Isten tőlünk, a mai emberiségtől is kérdezi: el tudjuk-e engedni a magunk alkotta bálványokat, mindent, amit a sajátunknak tudtunk? Visszaadjuk-e az irányítást neki?

Tegyük most a hangsúlyt két kifejezésre Ábrahám történetében: Isten megpróbál (1Móz 22,1), Isten gondoskodik (14). Mi csak a gondoskodást kérjük tőle, vagy még azt sem: a szabadságára kényes ember elutasítja a próbáló és gondoskodó Istent. De Ábrahám mindkét élményt elfogadja. Amikor Isten szól neki, azt válaszolja: itt vagyok. Nem kérdez, nem vitatkozik, nem is alkudozik. Teljes szívvel bízik Jóbhoz hasonlóan, aki gyermekei halálhírét így fogadja: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!” (Jób 1,21) Ez a halálon átment ember vallomása. Semmije sincs, csak Istene. Hasonlót élhetnek át azok, akik gyermeket temettek. Meghajlunk-e Isten előtt? Mert semmi nem mehet már úgy, mint eddig.

A történet csattanója nem az, hogy Ábrahám hűséges Istenhez, hanem az, hogy Isten hűséges az emberhez, és megadja a kimenekülést. Az áldozatról ő gondoskodik. Jézus Krisztus a neve.